Valamennyien játszottak már nálunk különböző formációkban, ám a mostani felállás nem pusztán a családi jazz hagyományokban keresendő, hanem a zenéhez való mélységes lelki viszonyokban: 

- A Művészben én nyáron játszottam már a teraszon, ami nagyon megragadó volt, s most is szívesen megyünk. Játék közben egymásra fókuszálva zenélünk, egymás ötleteit, rezzenéseit visszük tovább. Azt követjük, s abból csinálunk valami teljesen helyben születőt. A virtuozitás nem mérvadó, a technikai tudás nemcsak gyorsaságot jelent, hanem azt, hogyan kezeli valaki a hangszert. Tényleg szerencsés alkatnak érzem magam, mert ha elém tesznek egy keyboard-ot, vagy bármely billentyűzetet, azonnal játszani kezdek. Ez kicsi korom óta megmaradt bennem. Apuval is egyre többet szoktam beszélgetni zenéről, ám ez inkább csak ránk tartozik. Komolyzenéből mindent szeretek hallgatni és játszani is, de Bach az első helyen szerepel. Talán ebben az évben még sikerül egy lemezt összehozni.

Díjakról, kitüntetésekről esik szó néha köztetek?

- A díjakat nem nagyon beszéljük mi meg egymás közt, hiszen a magunkfajta tudja a másikról, hogy ki a jó, és ki az, aki kevésbé. Nem beszédtéma. Tudjuk. Játszottam egy-két jazzlegendával, akikkel nagyon kevesek a világból, mint Jack DeJohnette, John Patitucci, Robert Hurst, Joe Lovano… S van még néhány és ez nekem elismerés.

Lakatos Pecek Krisztián egyetlen dunaújvárosi fellépésen sem hazudtolta meg magát, bármely formációval is szerepeljen nálunk. A trióról szűkszavúan fogalmazva sem hazudtolta meg a várható izgalmakat.

- Nehéz szavakban önteni mindazt, amit hármunk együtt zenélése képes egymásból és a közönségből is kihozni. Egész egyszerűen, jó! Balázs Elemért és Krisztiánt sem kell különösebben bemutatni, hogy mire képesek. Nagyon sokat tanulok tőlük, ami az egész triót emeli, s amikor a figyelem egymás iránt tényleg nagyon ott van, akkor meg lubickolok a játékban. Tényleg remek zenészek.