Biztosan nagy volt az izgalom a világhírű színész, Richard Burton kedvelői körében, amikor megtudták: hősük a városba érkezik! Hát persze, egy ilyen formátumú híresség megjelenése nemhogy a ’70-es évek Dunaújvárosában, de a nagy metropoliszokban is föltűnést keltett.
Ráadásul Burton nem csupán művészi képességével érdemelte ki a rendkívüli figyelmet, hanem a körülötte zajló botrányokkal is. Házasságtörő – írták róla kéjes örömmel a vasfüggönyön innen és túl, sőt, „innen” még inkább, hiszen a szocializmus éber őreinek minden módon le kellet rántaniuk a leplet az erkölcstelen nyugati világról, a dekadens művészetükről, a kólamámorban fetrengő sztárjaikról…
No, hát ha valami, akkor ez a kólamámorban fetrengés csigázta fel igazán az emberek kíváncsiságát. A házasságtörés nemkülönben, s minden mozikedvelő értesülhetett arról, milyen „rettenetes” dolog történt egy évtizeddel korábban, a Kleopátra-film forgatásán: Polonius-Burton belehabarodott a szépséges Kleopátra-Taylorba, s nézők milliói lettek a tanúi annak, hogy miként szökken szárba a két házas ember szerelme… akarom mondani bűnös kapcsolata.
Az efféle hatásoktól a ’72-es városi pártvezetés nyilván óvni igyekezett az újvárosiakat, így aztán az írásom elején elképzelt izgalomnak nyoma se volt, nem is lehetett, mert a pártbizottság kezében lévő városi lap meg sem írta, mi készül itt. Csak négy nappal az után jelent meg egy újságcikk, hogy a Kékszakáll című film nyitó jelenetének forgatása megtörtént a város melletti repülőtéren. A Burton-rajongók március 31-én értesülhettek arról, mi volt 27-én a reptéren – nem sejtették hát, hogy izgalomba kellett volna jönniük.
A sajátos stílusú újságcikkből az olvasók megtudhatták: a világhírű művész azért jött, „… hogy a Kékszakáll című film néhány kockáját egy kimustrált Po-2-es gépben eljátssza”. A különös tett (vagyis a néhány kocka „eljátszása” – sic!) mellett az írás arról is tudósított, hogy „Kíséretben azért nem volt hiány” – mert kétszáz pesti statisztát is hoztak, hogy a landoló repülőgépet „nagy ovációval fogadják”. Az igen alapos újságíró egyéb fontos részleteket is megosztott az olvasóval: „A kísérethez tartozott továbbá egy gépkocsivezető, aki a hatalmas országúti cirkálót, egy Rolls-Royce gépkocsit vezette és egy két méter körüli néger fiatalember, aki feltehetően a művész személyi testőre volt, nyilván olyan feladatokkal, hogy a kíváncsi tömeget távol tartsa. Nos, Dunaújvárosban nem dolgozott meg a pénzéért. Nem volt tömeg. Nem is baj, mert a nagy művészt csak éppen percekre lehetett látni. Egyébként, míg a filmbéli tömeg gyakorolta az ovációt, egy két tengelyes, hatalmas camping lakókocsiban heverészett. Amikor tisztelettel szóltak neki, hogy a filmbéli tömeg már kellő ovációval bír, beült a felbakolt repülőgépbe és néhányszor elmosolyogta magát. Az operatőrök hozzávettek még néhány tarkán gomolygó felhőt és a mozinéző nemsokára láthatja majd Richard Burtont a szellők szárnyán, a felhők közelében repülni.”
Látnivaló, hogy a teljes érdektelenség kísérte a reptéri filmforgatást: hiába heverészett a világsztár a hatalmas camping lakókocsiban, hódolóknak híre sem volt. Különben sem érte volna meg az a néhány „elmosolygás”. Burton tehát visszarollszrojszozott Pestre. Ott a szépséges Elizabeth Taylor várta, aki akkor már a felesége volt, és a fővárosban napokig élvezték egymás társaságát, ettek, ittak, vigadtak… Az ám, ivás: Burton köztudottan az alkohol rabja volt, már csak ez is indokolta, hogy távol tartsák tőle a romlatlan újvárosi fiatalokat. Arról nem is beszélve, hogy a Kékszakáll című film egy véres középkori legendát dolgoz fel a feleségeit legyilkolászó nemesről (lásd: Bartók Béla), s a film ezt a történetet viszi át a XX. századba: egy kettős életet élő pilótáról szól, aki egy személyben hős és szadista gyilkos. Hát ezt végképp nem illő propagálni – gondolhatták a ’72-es újvárosi nacsalnyikok. Távol is tartották a civileket a filmforgatástól. A nyugati métely így nem tudott beszüremkedni a városba.
