De nagy szerencsém van! – mondja a férfi, és befészkeli magát az anyósülésre. A régi kettes úton intett le. Tegeződjünk, jó? – így indít. Jó.
Elmondja, egy órája „csápol”, senki nem állt meg. – Tán azt hitték, hogy ittam. Elvégre húsvéthétfő van. De én sosem iszom. – Aztán megtoldja: – Amúgy kőkemény profi vagyok. – Miben? – görgetem tovább a párbeszédet. – Ivásban. – Hosszú történetbe fog. Élete titkába avat be. Beszél a MÁV-telepi gyerekkorról, ifjúságról. És arról, hogy masszív alkoholista lett. De négyszázötvenhárom napja letette a poharat.
Van vagy tíz éve, hogy az anonim alkoholisták egyik budapesti aktivistája megkért, írjak róluk. Különös sorsokat ismerhet meg – így ő –, ám ne felejtse: bárki bármit mond, nincs örökre leszokás. Aki megvallja, hogy alkoholista, csak most nem iszik, az vállalta önmagát. Ezzel kezdődik a változás. De mindenki félúton van. Visszaidézem az „anonimokkal” való találkozást.
Szervusztok. Aranka vagyok. Alkoholista – mondja a teremben ülőknek egy fiatal nő. Szervusz, Aranka – hangzik kórusban válasz. A szomszéd széken ülő asszony beavat: jól ismerik Arankát, de az újak is, a régiek is mindig ugyanígy kezdik a történetük elbeszélését. Kimondják azt, amit mindenki tud. És amin mindenki változtatni szeretne. Csak hát az, hogy valaki már egy ideje tiszta, nem azt jelenti, hogy örökre megszabadult a szenvedélytől. „A nem ivás nekünk olyan, mint a színházban a szünet. És minden egyes nap, amit józanul töltünk el, győzelem.”
Alkalmi útitársam szavai térítenek vissza a jelenbe. A számkivetettség-tudatról beszél. Ami sosem múlik. A környezet kegyetlenül ítél. Még az is megveti őket, aki rejtett alkoholista. Egy lepukkant kocsma, a rég megszűnt Zsibbasztó volt az ő nevelő helye. Ahol százszoris meghallgatták az „öreg alkeszek” sosem-volt romantikus történeteit. Ahol naponta megváltották a világot, naponta segítettek a szegényeken, naponta vettek elégtételt a basáskodó műhelyfőnökön – szóban. „Mindig csak szóban. Abban erősek voltunk. És soha nem történt semmi. Csak jól berúgtunk.”
A Zsibbasztóban megismerte az iszákosok minden típusát. Az unatkozót. A magányost. A vagányt, aki szerint az igazi férfi iszik. Aki így mutatja ki, hogy szabad és független. Aztán a búsuló ivót, akik kétségbeesésében vedel. És a stresszes alkoholistát. Magát is ide sorolja. Vagyis sorolta. Mert ma már nem kocsmalakó. Régen az orvos kérdezte, mennyit iszik. Mondta, ennyit és ennyit. Mire az orvos: tegye hozzá a szorzószámot! Szégyenkezett. De ivott. Aztán egyszer meglátta magában, amit nem akart. Elszánta magát. Négyszázötvenhárom nap telt el azóta.
Köszönöm, itt jó lesz – mondja a városba érve egy háznál. Búcsúzásképp boldog húsvétot kíván. Én is neki. A járdáról még int, aztán megy a célja felé. Mi örökre a félúton ragadtunk – mondta tíz éve valaki azon a tanulságos estén. Stoppos ismerősöm, azt hiszem, nem ragad félúton. Eldöntötte, végigmegy. A beismerés volt az első lépés. Ahogy mondta: azóta van jóban saját magával.
