Húsvét, hazaérkezés

2017. április 15. (szombat) 8:29 - Várkonyi Balázs

Szakadj ki végre a városból, itt a csábító alkalom, négy teljes nap – egyre ez motoszkált az agyamban az ünnepváró hét elején. Jó. De hová? Gondoltam, van még időm, majd eldöntöm. És számba vettem a lehetőségeket.

Gyermekeim háromfelé. Nem, őket nem terhelem. De ha nem ők – akkor ki? Meg tudnám-e osztani mással azt a meghittséget, ami a húsvétjaimat uralja? Végül elnapoltam a döntést. Egykori jegyzeteimben kerestem az ünnepi emlékeimet.

Jó régi dátum ugrik elém egy lapról, meg egy név: Vízhányó Rozál. Istenem, mi lehet vele? Már találkozásunkkor is a nyolcvanas éveit taposta. De micsoda életerő volt benne! A régi húsvétokról mesélt. Egyszer csak, mintha darázs csípte volna, fölpattant, korát meghazudtolva fürgén ugrott az ajtóhoz, imakönyvével klopfolni kezdte a küszöbfát. – Így ni, így ni – szinte kiabálva illusztrálta elbeszélését arról, hogyan csapkodta meg a Miserere után az oltár lépcsőjét a pap, valamikor régen. És elmondta hozzá: a lépcsőcsapkodás arra a különös jelenségre utalt, amikor Jézus halálakor a templom kárpitja meghasadt.

Volt valami komikus a hirtelen fülugrásban, a teátrális előadásban. De eszembe se jutott mosolyogni. A Vízhányó Rozáliákon nem szabad nevetni. Ők nem az időt múlatják elbeszéléseikkel. Lélekkel érlelt szép meséik – a biblikus események újraélése. Szenvedéstörténet, a megváltás misztériuma homokvilági változatban.

Egyébként alig van már, aki mesélni tudna. Pedig mennyi különös, olykor meghökkentő szokást őriz a népi emlékezet! Itt az egyik régi dél-alföldi gyerekjáték; az idős asszony is csak a még öregebbek elbeszéléséből ismerte, mert mire tanúja lehetett volna, kiment a divatból. A híres folklorista pap, Kálmány Lajos jegyezte fel, hogy nagycsütörtökön a kisgyerekek gyékényből font alkalmatossággal ütötték a földet, és ezt kiáltozták: Pancilus Pilátus, mért verted mög a Jézust?  A Názáreti felett törvényt ülő, őt ellenségei kezére adó császári helytartót kárhoztatták így, még a nevét is Pontiusból Pancilussá ferdítették, tán hogy ilyen módon is gúnyt űzzenek vele. Igazságtétel gyerekmódra.

Visszaemlékezve Rozál nénire, döntök: nem utazom. A könyvek lesznek ezekre a napokra a társaim. Azok, amelyek az ünnepek hagyományvilágáról szólnak. Úgyis sok a pótolnivaló. És ha maradok, ott lehetek a feltámadási misén. A Nagytemplomban, ahová gyermekkorom óta kötődöm. Ahol nem egyszer átéltem már, milyen az, amikor a hatalmas téren, a monumentális oszlopcsarnok előtt a tűzszentelésre szolgáló óriási máglyát meggyújtják. Föllobbannak a többméteres lángok. A szél borzongató fényeket táncoltat. Nyalábjai végigpásztáznak a tömegen, ott a sok ismert arc, ifjúkor emléksora pereg, régi húsvétok képei tűnnek elő. A katarzis pillanata, amikor megtérnek Rómából a harangok: mintha leszakadna a boltozat. Belerobban a csöndbe az orgonaszó. Az öblös sípokból szinte mennydörgést hallani, a harsona- meg kürtsípok süvöltenek, akár a végtelent megkísértő űrhangok. És odakint hosszan, méltósággal zúg a harang.

Hazaérkeztél.

A rovat további hírei: Napraszóló

Egy perc a kisebbségvédelemért

Egy perc a kisebbségvédelemért

2018. február 24. (szombat)

Postafiókomra levél jött. Hajdani osztályfőnököm valamennyi osztálytársamnak elküldte üzenetét, sőt mindenkinek, aki az ő vezetése alatt tanult a bencések győri vagy pannonhalmi gimnáziumában.

Ezüstpénzért soha!

Ezüstpénzért soha!

2018. február 18. (vasárnap)

A címbe foglalt két szó ilyentájt, húsvéthoz közeledve, Pentelei Molnár Jánosról szólva különös felhangot kap. Mert túlmutat a konkrét tartalmán. Mert egy alkotói filozófiára utal. Egy jeles festő tisztességére.

Hová tűnt a rejtélyes T. G.?

Hová tűnt a rejtélyes T. G.?

2018. február 11. (vasárnap)

Mielőtt egy különös esetet, T. G. kalandját próbálnám megfejteni, messziről indítok. Nyílt tanítási nap volt hajdan egy iskolában. Szülő ül a padsor szélén, hogy közelről lássa gyermeke küzdelmét a matekfeladattal. Kisfiú oszt-szoroz, végül az eredményt beírja. De egy „jaj!” kíséretében hirtelen kiradírozza, új számokat ír. Rosszat.

Akit éjszakánként elüt az autó

Akit éjszakánként elüt az autó

2018. február 04. (vasárnap)

A fiatalasszony keze remeg. A babakocsi rázkódik tőle, s benne a pici baba is. Nem tudok szabadulni az élménytől. Tegnap volt. Csöndes délután, az utca szinte néptelen, megyek a dolgaim után, leszegett fejjel. Ekkor éles kiáltást hallok, meglátom a zebra közepén a babakocsis asszonyt, odébb meg egy nagy gázzal elvágtató sportkocsit. Mi történt?

A rejtélyes EVTK

A rejtélyes EVTK

2018. január 31. (szerda)

Utazó személyzet feljelentkezései helye – olvasom a vidéki pályaudvar szolgálati helyiségének ajtaján. A MÁV fura szóhasználatán gyakori utazóként már megedződtem – lásd: a második vágányról szerelvény „jár” ki stb. –, de ez a „feljelentkezés” még engem is meglepett. A mondat kiagyalója a fölösleges igekötők nagy barátja lehet, az állomásfőnök dettó, vagy észre se vette, netán a szolgálati szabályzatban ez vagyon írva.

Ismét életet követelt a Végzet Hegye

Ismét életet követelt a Végzet Hegye

2018. január 29. (hétfő)

Áldozatok jelölték a korábbi kísérletek kudarcait – írtam a Dunaújváros portálon tegnap közölt cikkemben a világ egyik legfélelmetesebb hegyének 1970-es meghódítása kapcsán. Milyen az élet: szinte az írással egy időben két hegymászó ismét kritikus helyzetbe került a hegyen.

A Harmadik Ember

A Harmadik Ember

2018. január 28. (vasárnap)

Nanga Parbat – a Végzet Hegye. A Himalája nyugati vonulatának egyik legfélelmetesebb magaslata. Már áldozatok jelölték a korábbi kísérletek kudarcait, amikor 1970-ben a XX. század egyik legnagyobb alpinistája, a Dél-Tirolban született hegymászólegenda, Reinhold Messner is nekivágott.