Gyermekeim háromfelé. Nem, őket nem terhelem. De ha nem ők – akkor ki? Meg tudnám-e osztani mással azt a meghittséget, ami a húsvétjaimat uralja? Végül elnapoltam a döntést. Egykori jegyzeteimben kerestem az ünnepi emlékeimet.

Jó régi dátum ugrik elém egy lapról, meg egy név: Vízhányó Rozál. Istenem, mi lehet vele? Már találkozásunkkor is a nyolcvanas éveit taposta. De micsoda életerő volt benne! A régi húsvétokról mesélt. Egyszer csak, mintha darázs csípte volna, fölpattant, korát meghazudtolva fürgén ugrott az ajtóhoz, imakönyvével klopfolni kezdte a küszöbfát. – Így ni, így ni – szinte kiabálva illusztrálta elbeszélését arról, hogyan csapkodta meg a Miserere után az oltár lépcsőjét a pap, valamikor régen. És elmondta hozzá: a lépcsőcsapkodás arra a különös jelenségre utalt, amikor Jézus halálakor a templom kárpitja meghasadt.

Volt valami komikus a hirtelen fülugrásban, a teátrális előadásban. De eszembe se jutott mosolyogni. A Vízhányó Rozáliákon nem szabad nevetni. Ők nem az időt múlatják elbeszéléseikkel. Lélekkel érlelt szép meséik – a biblikus események újraélése. Szenvedéstörténet, a megváltás misztériuma homokvilági változatban.

Egyébként alig van már, aki mesélni tudna. Pedig mennyi különös, olykor meghökkentő szokást őriz a népi emlékezet! Itt az egyik régi dél-alföldi gyerekjáték; az idős asszony is csak a még öregebbek elbeszéléséből ismerte, mert mire tanúja lehetett volna, kiment a divatból. A híres folklorista pap, Kálmány Lajos jegyezte fel, hogy nagycsütörtökön a kisgyerekek gyékényből font alkalmatossággal ütötték a földet, és ezt kiáltozták: Pancilus Pilátus, mért verted mög a Jézust?  A Názáreti felett törvényt ülő, őt ellenségei kezére adó császári helytartót kárhoztatták így, még a nevét is Pontiusból Pancilussá ferdítették, tán hogy ilyen módon is gúnyt űzzenek vele. Igazságtétel gyerekmódra.

Visszaemlékezve Rozál nénire, döntök: nem utazom. A könyvek lesznek ezekre a napokra a társaim. Azok, amelyek az ünnepek hagyományvilágáról szólnak. Úgyis sok a pótolnivaló. És ha maradok, ott lehetek a feltámadási misén. A Nagytemplomban, ahová gyermekkorom óta kötődöm. Ahol nem egyszer átéltem már, milyen az, amikor a hatalmas téren, a monumentális oszlopcsarnok előtt a tűzszentelésre szolgáló óriási máglyát meggyújtják. Föllobbannak a többméteres lángok. A szél borzongató fényeket táncoltat. Nyalábjai végigpásztáznak a tömegen, ott a sok ismert arc, ifjúkor emléksora pereg, régi húsvétok képei tűnnek elő. A katarzis pillanata, amikor megtérnek Rómából a harangok: mintha leszakadna a boltozat. Belerobban a csöndbe az orgonaszó. Az öblös sípokból szinte mennydörgést hallani, a harsona- meg kürtsípok süvöltenek, akár a végtelent megkísértő űrhangok. És odakint hosszan, méltósággal zúg a harang.

Hazaérkeztél.