Húsvét, hazaérkezés

2017. április 15. (szombat) 8:29 - Várkonyi Balázs

Szakadj ki végre a városból, itt a csábító alkalom, négy teljes nap – egyre ez motoszkált az agyamban az ünnepváró hét elején. Jó. De hová? Gondoltam, van még időm, majd eldöntöm. És számba vettem a lehetőségeket.

Gyermekeim háromfelé. Nem, őket nem terhelem. De ha nem ők – akkor ki? Meg tudnám-e osztani mással azt a meghittséget, ami a húsvétjaimat uralja? Végül elnapoltam a döntést. Egykori jegyzeteimben kerestem az ünnepi emlékeimet.

Jó régi dátum ugrik elém egy lapról, meg egy név: Vízhányó Rozál. Istenem, mi lehet vele? Már találkozásunkkor is a nyolcvanas éveit taposta. De micsoda életerő volt benne! A régi húsvétokról mesélt. Egyszer csak, mintha darázs csípte volna, fölpattant, korát meghazudtolva fürgén ugrott az ajtóhoz, imakönyvével klopfolni kezdte a küszöbfát. – Így ni, így ni – szinte kiabálva illusztrálta elbeszélését arról, hogyan csapkodta meg a Miserere után az oltár lépcsőjét a pap, valamikor régen. És elmondta hozzá: a lépcsőcsapkodás arra a különös jelenségre utalt, amikor Jézus halálakor a templom kárpitja meghasadt.

Volt valami komikus a hirtelen fülugrásban, a teátrális előadásban. De eszembe se jutott mosolyogni. A Vízhányó Rozáliákon nem szabad nevetni. Ők nem az időt múlatják elbeszéléseikkel. Lélekkel érlelt szép meséik – a biblikus események újraélése. Szenvedéstörténet, a megváltás misztériuma homokvilági változatban.

Egyébként alig van már, aki mesélni tudna. Pedig mennyi különös, olykor meghökkentő szokást őriz a népi emlékezet! Itt az egyik régi dél-alföldi gyerekjáték; az idős asszony is csak a még öregebbek elbeszéléséből ismerte, mert mire tanúja lehetett volna, kiment a divatból. A híres folklorista pap, Kálmány Lajos jegyezte fel, hogy nagycsütörtökön a kisgyerekek gyékényből font alkalmatossággal ütötték a földet, és ezt kiáltozták: Pancilus Pilátus, mért verted mög a Jézust?  A Názáreti felett törvényt ülő, őt ellenségei kezére adó császári helytartót kárhoztatták így, még a nevét is Pontiusból Pancilussá ferdítették, tán hogy ilyen módon is gúnyt űzzenek vele. Igazságtétel gyerekmódra.

Visszaemlékezve Rozál nénire, döntök: nem utazom. A könyvek lesznek ezekre a napokra a társaim. Azok, amelyek az ünnepek hagyományvilágáról szólnak. Úgyis sok a pótolnivaló. És ha maradok, ott lehetek a feltámadási misén. A Nagytemplomban, ahová gyermekkorom óta kötődöm. Ahol nem egyszer átéltem már, milyen az, amikor a hatalmas téren, a monumentális oszlopcsarnok előtt a tűzszentelésre szolgáló óriási máglyát meggyújtják. Föllobbannak a többméteres lángok. A szél borzongató fényeket táncoltat. Nyalábjai végigpásztáznak a tömegen, ott a sok ismert arc, ifjúkor emléksora pereg, régi húsvétok képei tűnnek elő. A katarzis pillanata, amikor megtérnek Rómából a harangok: mintha leszakadna a boltozat. Belerobban a csöndbe az orgonaszó. Az öblös sípokból szinte mennydörgést hallani, a harsona- meg kürtsípok süvöltenek, akár a végtelent megkísértő űrhangok. És odakint hosszan, méltósággal zúg a harang.

Hazaérkeztél.

A rovat további hírei: Napraszóló

Esti harangszó a jeles napon

Esti harangszó a jeles napon

2017. augusztus 15. (kedd)

Az ausztriai Őrvidéken Boldogasszony; Délvidéken, a Dél-bácskai körzetben Boldogasszonyfalva; a Zselicségben, Baranya és Somogy határán Boldogasszonyfa. Települések, amelyek neve a Mária-tisztelet jegyében született, és ahol különös figyelem övezi augusztus tizenötödikét: a napot, amelyen az ősegyházig visszanyúló hagyomány szerint Jézus Krisztus édesanyját magához emelte a Teremtő.

Csak torokra menj!

Csak torokra menj!

2017. augusztus 12. (szombat)

Gyerekek játszanak a közös udvaron. Játékfegyverrel vadásznak egymásra, kis labdák repülnek, a megcélozott menekül, közben visszakiált: lábra ér, arcra nem! A szivacslabdák persze az arcon se okoznának sérülést, még a földre pottyanva se igen tudnak fölpattanni. De vigyáznak egymásra.

Hőguta műmágussal

Hőguta műmágussal

2017. augusztus 05. (szombat)

Hét nem vagyok én egy eszeveszett bolond? Dehogynem! Szenvedek az embertelen hőségben, bevackolok a kisszobába, gondolom, segít a mozdulatlanság, a semmittevés, hátha megúszom ezt a napot fulladás vagy infarktus nélkül – de elkövetek egy végzetes hibát.

Egy korsó „védőital” orvosi receptre?

Egy korsó „védőital” orvosi receptre?

2017. július 31. (hétfő)

Gyógyszertár, sorállás, dögmeleg. Lassan haladunk, a patikárius hölgy minden pácienst tanácsokkal lát el. Tudja, mondtam már – int egy vékony fickót –, sok folyadékot! Amaz serényen bólogat, mire a mögöttem álló testes úr: Én már a mai három korsómat megittam… S hogy kétségünk se legyen, mi volt a három korsóban, hozzáteszi: ideje lenne már a sört is receptre adni!

Egy „gyorsan elviharzó élet”

Egy „gyorsan elviharzó élet”

2017. július 31. (hétfő)

1849. július 30-a: vacsoravendégek ülnek asztalhoz Székelykeresztúron, Vargha Zsigmond portáján. Bivalytejes-túrós puliszkát esznek, ezt egy versből tudhatjuk, amit a vendégek egyike, a fiatal költő írt a házigazda lányának, Rozáliának. A legenda szerint egy körtefa alatt született költemény az ifjú alkotó legutolsó műve.

Rajt, cél

Rajt, cél

2017. július 30. (vasárnap)

De hát ezüstérmes vagy, ember! – kiáltott fel a riporter annak hallatán, hogy milyen visszafogottan nyilatkozik Verrasztó Dávid a saját remek teljesítményéről.

Boró: annyi, mint – egyszerűség…

Boró: annyi, mint – egyszerűség…

2017. július 30. (vasárnap)

Aki már életében legendává lesz, annak titkát sokan szeretnék megfejteni. Elolvastam mindent, amit lehet, de sokra nem jutottam, csak arra: nincs titok. Borovszky Ambrus egyszerűen – önmaga volt, hétköznapi figura, miközben az évek során a tekintély jelképe lett.