Húsvét, hazaérkezés

2017. április 15. (szombat) 8:29 - Várkonyi Balázs

Szakadj ki végre a városból, itt a csábító alkalom, négy teljes nap – egyre ez motoszkált az agyamban az ünnepváró hét elején. Jó. De hová? Gondoltam, van még időm, majd eldöntöm. És számba vettem a lehetőségeket.

Gyermekeim háromfelé. Nem, őket nem terhelem. De ha nem ők – akkor ki? Meg tudnám-e osztani mással azt a meghittséget, ami a húsvétjaimat uralja? Végül elnapoltam a döntést. Egykori jegyzeteimben kerestem az ünnepi emlékeimet.

Jó régi dátum ugrik elém egy lapról, meg egy név: Vízhányó Rozál. Istenem, mi lehet vele? Már találkozásunkkor is a nyolcvanas éveit taposta. De micsoda életerő volt benne! A régi húsvétokról mesélt. Egyszer csak, mintha darázs csípte volna, fölpattant, korát meghazudtolva fürgén ugrott az ajtóhoz, imakönyvével klopfolni kezdte a küszöbfát. – Így ni, így ni – szinte kiabálva illusztrálta elbeszélését arról, hogyan csapkodta meg a Miserere után az oltár lépcsőjét a pap, valamikor régen. És elmondta hozzá: a lépcsőcsapkodás arra a különös jelenségre utalt, amikor Jézus halálakor a templom kárpitja meghasadt.

Volt valami komikus a hirtelen fülugrásban, a teátrális előadásban. De eszembe se jutott mosolyogni. A Vízhányó Rozáliákon nem szabad nevetni. Ők nem az időt múlatják elbeszéléseikkel. Lélekkel érlelt szép meséik – a biblikus események újraélése. Szenvedéstörténet, a megváltás misztériuma homokvilági változatban.

Egyébként alig van már, aki mesélni tudna. Pedig mennyi különös, olykor meghökkentő szokást őriz a népi emlékezet! Itt az egyik régi dél-alföldi gyerekjáték; az idős asszony is csak a még öregebbek elbeszéléséből ismerte, mert mire tanúja lehetett volna, kiment a divatból. A híres folklorista pap, Kálmány Lajos jegyezte fel, hogy nagycsütörtökön a kisgyerekek gyékényből font alkalmatossággal ütötték a földet, és ezt kiáltozták: Pancilus Pilátus, mért verted mög a Jézust?  A Názáreti felett törvényt ülő, őt ellenségei kezére adó császári helytartót kárhoztatták így, még a nevét is Pontiusból Pancilussá ferdítették, tán hogy ilyen módon is gúnyt űzzenek vele. Igazságtétel gyerekmódra.

Visszaemlékezve Rozál nénire, döntök: nem utazom. A könyvek lesznek ezekre a napokra a társaim. Azok, amelyek az ünnepek hagyományvilágáról szólnak. Úgyis sok a pótolnivaló. És ha maradok, ott lehetek a feltámadási misén. A Nagytemplomban, ahová gyermekkorom óta kötődöm. Ahol nem egyszer átéltem már, milyen az, amikor a hatalmas téren, a monumentális oszlopcsarnok előtt a tűzszentelésre szolgáló óriási máglyát meggyújtják. Föllobbannak a többméteres lángok. A szél borzongató fényeket táncoltat. Nyalábjai végigpásztáznak a tömegen, ott a sok ismert arc, ifjúkor emléksora pereg, régi húsvétok képei tűnnek elő. A katarzis pillanata, amikor megtérnek Rómából a harangok: mintha leszakadna a boltozat. Belerobban a csöndbe az orgonaszó. Az öblös sípokból szinte mennydörgést hallani, a harsona- meg kürtsípok süvöltenek, akár a végtelent megkísértő űrhangok. És odakint hosszan, méltósággal zúg a harang.

Hazaérkeztél.

A rovat további hírei: Napraszóló

A levéltitok becsülete

A levéltitok becsülete

2017. december 10. (vasárnap)

A véletlen sodort Z. úr mellé. Úgy alakult, hogy egy időt kényszerűen egy helyen kellett töltenünk. Közben többször is alkalom adódott, hogy beszélgessünk, s úgy-ahogy megismerjük egymást. Vagyis hát, megismerni… ez azért egy kicsit túlzás. De az ember röpke ismeretség nyomán is szerezhet valamiféle benyomást. Nekem ez viszonylag hamar sikerült.

Adventbe érve

Adventbe érve

2017. december 03. (vasárnap)

Nézd, ott ballag két ember, már nem vagyunk egyedül. Fotoriporter kolléganőm, Márta derült fel így az idegenek látványán. Hát persze, vasárnap reggel a kihalt, havas mellékúton, ahol sok-sok kilométeren át egy lélek se tűnik föl, szívderítő ez a „nem vagyunk egyedül” érzés. Riportra mentünk: adventnyitó mise, az első gyertyagyújtás a kis pusztai kápolnában. Mint kiderült, az átfagyott emberpár is oda tart. Hiába invitáltuk őket az autóba, köszönettel elhárították: „Megszoktuk mi így…”

Örömutazás

Örömutazás

2017. november 29. (szerda)

Cegléd, Budai út, megálló az 1896-os évszámot viselő 226. jelű őrháznál. Itt szállt vonatra kora reggel huszonkét kis óvodás és négy nevelő. Bevonatoztak a szépen gondozott, hangulatos-platánfás törzsállomásra, leszálltak. A gyerekek izgatottan lesték, mikor jön a Hírös Intercity. Az ő vonatuk.

A vendéglőskirály

A vendéglőskirály

2017. november 28. (kedd)

New York, 1939, Világkiállítás. Zsibongás a csarnokokban, hatalmas tömeg – és az egyik legforgalmasabb pont: egy vendéglő a magyar pavilonban. De nem is csupán „egy” volt ez a hatalmas nemzetközi seregszemle éttermei közül, hanem a legjobb: a Gundel. A híres újság, a New York Herald írta a nap mint nap zsúfolt vendégfogadóról, hogy többet tett Magyarország jó híréért, mint egy hajórakomány turisztikai prospektus.

... de hol van a nagyfater bringája?

... de hol van a nagyfater bringája?

2017. november 26. (vasárnap)

Hetvenes évek: Moszkvába utazik a Magyar Rádió küldöttsége. Sűrű program, „baráti” találkozó vadidegenekkel, veteránokkal, ifjúkommunistákkal, munkásmozgalmi kiállítás, komszomoltörténeti tárlat, a Vörös Hadsereg múzeuma. A delegátusok egyike, őszes hajú férfi már unta sokadszor megnézni szinte ugyanazt. Amikor a háborúban zsákmányolt német fegyvereket mutogatták, jelentkezett, kérdezett: Tessék mondani, a fater bringáját hol találom?

Cihika és az ideges elfajzás

Cihika és az ideges elfajzás

2017. november 19. (vasárnap)

Úgy hívták: Cihika Mihály. A Toldy Gimnázium diákjai már a furcsa név hallatán hangos röhögésben törtek ki, legalábbis az elején. A nevéről persze senki sem tehet, Mihály tanár se, hogy ezt örökölte szüleitől. A gyerekek később alaposan megtanulták, hogy nevetni semmi okuk, félni annál inkább.

Napbúcsúztató Ábel-mesével

Napbúcsúztató Ábel-mesével

2017. november 13. (hétfő)

Esténként, elalvás előtt mindig teszek egy kört a világhálón, hogy tudjam, milyen hírek zárják a napot. De csakis a híreket olvasom, a szabad fórum, a közösségi „csevegő” portál ilyenkor már kerülendő: nem izgatom föl magam azon, hogy miként törik kerékbe oly sokan anyanyelvünket. A közös kincset.