A szovjet hatalom legfelsőbb szintjén 1966-ban megszületett egy döntés: építsenek Csernobilban nukleáris áramtermelő művet. Rohamtempóban megindult a tervezés. Négy év múlva kezdődtek a mélyépítési munkálatok.
1973-ban kitűzték a határidőt: az erőművet 1975-ben üzembe helyezik. De nem helyezték… Az építkezésen hiába vezették be a három műszakos munkarendet, hiába volt a kapkodás – csak két éves késéssel, 1977-ben sikerült az 1-es számú reaktorblokkot szolgálatba állítani. Hét év múlva aztán már négy blokk működött. És eljött az 1986-os év tavasza.
Április 26-án bekövetkezett a katasztrófa. A központi szovjet hírügynökség azonnal világgá röpítette a hírt: „Ma, hajnali 1 óra 23 perckor hatalmas robbanás rázta meg a Csernobili Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű 4-es reaktorát. A gőzrobbanás következtében tűz keletkezett, ez újabb robbanások sorozatát indította el, és bekövetkezett a nukleáris olvadás.”
Nos, mindez nem igaz, ez egy általam most kreált álhír – az igazság: a szovjet hírügynökség semmilyen drámai vészközleményt nem adott ki. A vezetők titkolták a katasztrófát. De nem sokáig tehették. Svédországban rövid időn belül radioaktív felhőket észleltek. A szovjetek a kényszerűségből kiadott első jelentésben aztán bagatellizálni igyekeztek a balesetet, és egyszerűen csak Csernobili Erőműként említették a katasztrófahelyszínt – a korábbi nevéből szemérmesen kiradírozták Lenint. A legendán halála után évtizedekkel se eshetett mítoszromboló folt…
Pripjatyban, a háttérvárosban a robbanás után kitört a pánik. A szabadnapos munkások azonnal menteni indultak. A húsz kilométerre fekvő falu, a virágzó mezőgazdasági központ, Ditytki lakói is hallották a robajt, látták a tűz fényét, de vezetőik még két nap múlva is azt mondják nekik: csak egy raktár ég.
A magyar közvélemény ekkor még semmiről sem értesült. A katasztrófát követő délelőttön a Központi Fizikai Kutatóintézet néhány bátor munkatársa vállalta a kockázatot – az egzisztenciájukat veszélyeztetve fővárosi és vidéki tanintézményeket hívtak föl utcai telefonfülkéből, figyelmeztették a nevelőket, hogy a gyerekeket ne engedjék a szabadba. A suttogó propaganda megindult. Két nap múlva a Magyar Rádió az esti hírműsorában a BBC jelentésére hivatkozva tudatta a tényeket. Másnap hajnalban a felső vezetés letiltotta a további híradást, az esti szerkesztőt megbüntették. Később, amikor már nem lehetett tovább titkolózni, azt a „megnyugtató” információt közölték, hogy a szovjetek urai a helyzetnek, senkinek nincs félnivalója, bármit lehet enni, inni, és nem veszélyes a szabadban tartózkodni.
Így történhetett meg, hogy május elsején a félretájékoztatott emberek minden településen felvonultak, a ligetekben ették a virslit és itták a Kőbányai sört – majálisoztak. Emlékezetes ünnep volt…
