Rám zörög nemrég a harmadszomszéd, bejön, kérdezi, tudom-e, hogy kell gyapjútakarót mosni. Sajna, nem tudom. Látja, élesítve a számítógép, beüthetné-e a közösségi portálon a kérdését, hátha kap választ valakitől. Persze, beütheti.
Hamarosan jön a válasz: egy kép, azon egy textília tisztítási utasítása, kis piktogramok, és akit a rajzok nem igazítanak el, annak angolul ott a segítség: „Vagy add oda anyádnak. Ő tudja, hogy kell csinálni.” Szomszédom arcán keserű mosoly – hiszen két hónapja elvesztette az édesanyját, tőle már nem kérdezhet semmit, most vasárnap is csak a temetőbe vihet neki virágot.
Régen, az öreg diófa alatt elmesélte: a mama valójában a nevelőanyja. Vér szerinti felmenőiről emlékképe sincs, a kapott szülei nyitották meg előtte a világot. Szeretetet adott viszonzásul. Amikor nevelőapja elhalt, a mamával még inkább egymásba kapaszkodtak. Tán ezért is, lányt csak későn hozott a házhoz. De végül csak hozott. A mama nagy örömére a fiatalasszony várandós lett. Ám a kicsi jöttét már nem érhette meg…
Kisgyerekeket befogadókhoz közelebbi ismeretség nem fűzött, tavalyig. Akkor az Ágota gyermekvédő szolgálat embereivel hozott össze a sors. Hitvallásukról faggatóztam. Egyikük, Balog Mária a naplójegyzetével adta meg a választ. Leírta, ahogy a magukra hagyott kicsikkel először találkozott.
„Néztek, riadt szemekkel, kiszolgáltatottan. Én mindig is kihívásnak éreztem mosolyt varázsolni valaki arcára… és itt kb. 200 főnyi kihívás tekintett rám. Rám, aki anyai puhasággal és apu nyújtotta biztonsággal bélelt meleg családi fészekből jöttem. Rám, aki sok-sok unokatestvér, nagynéni-nagybácsi oltalmában nőttem fel. Rám, akinek csak könyvekből volt tudomása a világ csúnya, fekete oldaláról, ahol gyerekeket bántanak, éheztetnek… Aztán összebarátkoztunk. Bizalmukba és szeretetükbe fogadtak. Olyan dolgokat osztottak meg velem, amit nem lehetett nem végiggondolni. Meséltek az életükről, a mindennapjaikról. Én pedig zokogtam, jajongtam belül, és nem mertem a húgocskám szemébe nézni, hogy el ne sírjuk magunkat, mert ő ugyanezt élte át a kicsikkel.”
A fiatalasszony azóta a szolgálat kötelékében él. Tanult, tapasztalatot szerzett, s ma ő adja át tudását az önkénteseknek, a nevelő édesanyáknak. Azoknak, akiknek a hivatása: csökkenteni valamit a gyerekek szeretet-deficitjén.
Tőlük hallottam, milyen megrendülést jelentett nekik szembesülni a pillanattal, amikor egy gyermekkel megfordul a világ, amikor a hordozott rossz emlékek mögül előbújik egy mosoly. A nevelőszülőkhöz került kislány, Linda leveléből idézett egyikük.
„Sokszor kérdeztem a Jóistent: miért? Miért bánt engem oly nagyon? Aztán megismerhettelek benneteket. Olyan törődést, szeretetet ismertem meg, melyet előtte nem éltem még át a »Gettóban«, ahol évekig nevelkedtem. Hitet, reményt adtatok, egy új és szebb élet reményét!”
Szomszédom azt mondja, egyszer majd a sajátjuk mellett lesz fogadott kicsi is. Mert vissza kell adni valakinek a szeretetet. Azt, amit a nevelő mamájától kölcsönvett…
