Hétfő van. Utálatos egy nap. Hiába biztatom magam, hogy nem oly rossz ez, hisz esélyt az előzőnél jobb időszakra. Valami újnak a kezdete mindig tartogat meglepetést, jó esetben örömöt. De nem, nekem a hétkezdő nap inkább csak küzdelmet hoz.
Küzdelmet azzal, hogy kényszerűen búcsút intsek a hétvégi semmittevés örömeinek.
Tán csak Garfield utálhatja nálam jobban a hétfőt. Ma épp harminckilenc éve annak, hogy hétfőundorát először tudatta a világgal. 1978. június 19-én jelent meg az első lustamacskás képregény. Az ötletgazda, Jim Davis aligha hitte, hogy dagadt szüleménye milyen kivételes pályát fut be: a Guinnes világrekordere lett. Nincs ugyanis egyetlen képregény, amely annyi újságban jelent volna meg, mint a Garfield-kalandsorozat.
A semmittevésbajnok rajongói pontosan számon tartják legfontosabb tulajdonságait. Azt, hogy utálja a spenótot – mint a legtöbb gyerekbarátja –, ezzel szemben a lasagne iránti vágya olthatatlan. Hát persze, a történet szerint egy olasz étteremben született. Az eredendően lustákhoz hasonlóan gyűlöli a sportot, és inkább elviseli az egereket, mintsem hogy két lépés áldozna az elfogásukért. Kedvét leli gazdája, Jon bosszantásában, de a leggyakoribb céltáblája a nagy fülű kutya, Odie. Egyvalakivel jön ki mindenkor: önmagával.
Garfield három fő jellemzője: a hétfőutálat, a falánkság és a tunyaság. Ez utóbbi tulajdonság filozofikus megközelítésével Micimackó szülőatyja, Milne próbálkozott, és nem is sikertelenül! A Már túl késő című önéletrajzi művében így fogalmaz: „Az elegáns semmittevés finom dolog, de a semmittevés elegancia nélkül az ördög találmánya.” Lám, gyengeségéből mindenki erényt kovácsolhat, aki képes elegánsan semmit tenni. Ebben Garfield verhetetlen. Ezt a boldogító időtöltést nála lelkesebben és elegánsabban senki sem tudja művelni.
