Gyorsan éli életét egy újság. Sorai naponta kerülnek süllyesztőbe. A lap ugyan nap mint nap újraéled, de tegnapi önmagával már sosem lesz azonos. Huszonnégy órányi kölcsönlét az újságcikké. A világ életerőt ad a rövidke műveknek egy-egy napra, hogy aztán maga a világ lépjen túl rajta azonnal. A tegnap leírtak mára értelmetlenné válnak, zárójelbe kerülnek, helyüket átveszi valami új.
Emlékezetem olykor visszaidéz egykor volt sorokat, ilyenkor kutatok, s a ládából előkerült újságok sárgult lapjait forgatva visszajön a privát élet sok elfeledett semmisége. Például az, hogy akkor még létezett „kettes” kolbász, két forintba került tíz deka. Hol ezt vettük, hol bácskait, a felvágottak legolcsóbbikát, tíz deka három forint húsz. Akkor még lehetett húsz deka kenyeret kérni a boltban, meg kimérve venni a zsírt, tíz vagy húsz dekát vettünk egyszerre, a zsíroskenyérhez az egyik nap egy szem paprikát, másnap egy szem paradicsomot, a kettőt együtt ritkán. Diákok voltunk. Albérletben laktunk.
A réges-régi cikkben, amelyben fölemlítettem ezt, nyoma sincs kesergésnek, nem bánkódtunk, hogy ennyi jut, ezzel szemben boldogok voltunk, amikor egy-egy könyvre is tellett, Peter Handke Kaspar-ját megkaptuk háromszor tíz deka kettes kolbász áráért, igaz, Ernesto Sabato Alagútja már kétszer annyiba került – de az már később is volt. Olvastunk, jártuk az alternatív színházakat, gyakorta a Szkénében vagy az Egyetemi Színpadon teltek az estéink, székhez szögezve éltük át az Universitas őserejű tehetségei, Szilágyi Maya, Katona Imre, Répássy András és megannyi más színész félelmetesen profi játékát. Ha volt annyi pénzünk, vettünk másodosztályú jegyet Szegedre, utaztunk, hogy részesei lehessünk Paál Isti egyetemi társulata előadásának, amely csapat a színháztörténet része lett, Isti meg korai búcsúja után az örökkévalóságé…
Miközben mentek az évek, s magunk mögött hagytuk a diákéletet, anyagi helyzetünk épp csak valamicskét javult. Pályakezdőként a korlátozott lehetőségek határán imbolyogtunk, de azért telt már nem csak hatforintos könyvre – amit akkor már nem is hatért, hanem húszért árultak –, és jutott színházra is, de eltűnt valami. A diákszegénység boldogsága. Micsoda anakronizmus! Mégis, így pontos. Mindez akkor jutott eszembe, amikor a posta levelet hozott Londonból. Kisebb lányom küldte. Ülök a Victoria & Albert Múzeum belső udvarán – írja –, péntek lévén este tízig van nyitva az intézmény, és a zárásig még jó néhány termet szeretne végigjárni. „Egyedül vagyok, mint a kisujjam – így fogalmaz –, de sokat látok, tapasztalok.”
A lányka bő két hetet töltött kint. Szerencséje volt: jó nyelvtudása segítette hozzá, hogy más egyetemistákkal együtt a híres királyi lóverseny, a Royal Ascot diákmunkása lehetett. Dolgozott becsülettel. A derby után nem hazafelé indult. Átköltözött egy olcsó ifjúsági szállóra. Jó egy héten át járta a város múzeumait, nevezetességeit. A keresetét elköltötte, nem ért a végére annak, amit eltervezett, de boldog volt. Mint mi, anno…
