Augusztus 29-e a magyar fotográfia napja. Ma emlékezünk meg a nemzeti örökségünket gyarapító fotóművészekről. És persze a képbe sűrített pillanat névtelen alkotóiról is.
1840-ben ezen a napon mutatta be a Nemzeti Kaszinóban Vállas Antal a Magyar Tudós Társaság nagygyűlésének résztvevőinek az általa készített két dagerrotípiát. A bemutatóról a József Attila Könyvtár weblapján olvasom a korabeli évkönyv jelentését: „… az academia' költségein és számára bécsi opticus Plössl által készített daguerréotyppel a' Dunát és a királyi várat vette fel, Daguerre' eljárásában ibolyó helyett ibolyófestményt használván.”
A képrögzítés technikája akkor még igen fiatal volt. A francia vegyész, Louis Daguerre és honfitársa, Nicéphore Niépce már 1827-ben kísérleteztek az eljáráson. Niépce nevéhez kötődik az első mű: expozíciós ideje nyolc óra volt, ennyi ideig rögzítette az ős-fényképezőgéppel az ablakából nyíló kilátást. A mester 1833-ban meghalt. Az eljárást Daguerre tökéletesítette, az ő módszerével megszületett első mű 1937-ből való. Két év múlva a szabadalmat megvásárló francia kormány az eljárást a világnak ajándékozta.
A fotográfia hazai úttörője, Vállas Antal 1840-ben alkotott képe sajnos nem maradt fönn. Amit az első magyar fotóként kapott az utókor, azt ismeretlen fotográfus 1844 táján készítette Pesten, és a mai Kecskeméti utca elejét ábrázolta. Színes változata természetesen mai reprodukció. 1844-ben született meg a Petőfi Sándorról készült egyetlen dagerrotípia is. Készítőjéről semmit nem tudunk. A pentelei ősfotók ugyancsak névtelen fényképészektől származnak: a Fortepan-kollekcióban szereplő 1910-es és ’15-ös keltezésű képekről csak annyit tudni, hogy Jáki László gyűjteményéből valók.
Nem feledkezhetünk el a legelső pentelei fotogáfusról: Barkóczi Rosty (Rosti) Pál sokak szerint a korai magyar fényképezés egyik legnagyobb alakja. Tóth Tamás írja: „Rosti Pál világviszonylatban is az elsők között volt, aki 1856 és 1858 között mind technikailag, mind esztétikailag tökéletes tájfotókat készített Kubában, Venezuelában és Mexikóban. Bár erről itthon is megjelent az Úti emlékezetek Amerikából című könyve, neve ma kevesek számára ismert. Pedig a haza javát szem előtt tartó ember a művelt középnemesi réteg egyik legkiválóbb képviselője volt, akinek életútja minden tekintetben követésre méltó.”
Emlékét városunk kultúrtörténete és a róla elnevezett iskola híven őrzi.
