Hetekkel ezelőtti történet elevenedik meg, széplelkű lányom bukkant rá, elküldte, olvasom: „Megrohamozták a Bozsik-stadion jegypénztárait hétfő délután, hiszen alig 600 jegy várt már csak gazdára a Budapest Honvéd Videoton elleni bajnoki döntőnek beillő találkozójára a labdarúgó NB I 33., utolsó fordulójában.”

Mi ebben a rendkívüli – villan át agyamon –, de kitartok, olvasom tovább: „Sokan órákat álltak sorba, de több százan még így is jegy nélkül maradtak. Köztük egy síró kisfiú is, akinek a javára mondott le egy szurkoló a saját jegyéről, ami egyben az egyik utolsó eladott belépő is volt a találkozóra.”

Ja, így már más! Magam elé képzelem az ifjú focikedvelőt, meg az önzetlen férfit, ahogy jó érzéssel nyugtázza a kisfiú örömét. Milyen jó lenne egy igazi happy end! Például hogy a férfi is bejutott valahogy a meccsre…

De jön az újabb történet, ez épp az egykori szomszédunk esete, autózik, meglátja gyermekemet a buszmegállóban, fölveszi. Pár perc múlva rutinellenőrzés – országos akció volt nemrég –, a rendőrök nem cifrázzák, gyorsak, minden rendben, vagyis… Kicsit régi ez a fénykép – így az egyenruhás –, ki kéne cseréltetni a személyit!

Nyel egyet a sofőr. Az a helyzet – mondja kissé zavartan –, az orvos szerint van remény, hogy a kezelés után ismét kinő a hajam. Akkor ez az igazolványkép újra jó lesz… Csodálkozva néz a rendőr, de aztán kapcsol. Visszaadja a papírokat, jó utat, mondja, és rendhagyó dolog történik: kezet nyújt a férfinak, három szó kíséretében: Teljes gyógyulást kívánok!

Szép nap ez a mai – tette hozzá az én jólelkű gyermekem.