Apa, írd meg! – mondják gyermekeim, amikor egy-egy ősrégi történet szóba kerül. De kinek, minek? Érdektelenné válnak az egykor fontosnak vélt ügyek. Most viszont erős késztetést kaptam az emlékezésre.
A postás folyóiratot hozott, abban egy korábbi tanulmányom – megírtam anno, aztán ezzel el is volt intézve a dolog, nemigen olvasgatom a régi írásaimat. De most belelapoztam. És különös dolgot idézett fel. Késő este volt. Megszólalt a telefonom. Halló, halló – Frau Kitlinsky hívott a bajorországi városból, Kolbermoorból, izgatottan mondta: – Itt van nálam a kis rokon lány, jó lenne, ha eljönnél érte. Mentem. És szembesültem – a némasággal: egy szót se tudtam kihúzni a lánykából, nem tudtam meg, miért hagyta ott a müncheni családot, ahová gyermekfelügyelőnek kommendáltam. Hallgatott, mint a sír.
Sok idő tel el, mire kirajzolódott a történet. A gondjaira bízott gyermekek apja, idősödő férfi, megpróbált kikezdeni vele. Ő ellenállt. Teltek a napok, a férfi újra próbálkozott, egyre tolakodóbb lett, a lány egy idő után már rettegett tőle. Engem nem akart kínos helyzetbe hozni, meg azt is gondolta, ki hinne neki, mit érne az ő szava az emigráns költő szavával szemben… Néma maradt. Aztán egy este csapot-papot hagyva megszökött. Nála volt a cím, édesanyjától kapta, ha bármi gondja támadna a távolban, legyen kihez fordulni. Így kopogtatott be váratlanul az idős hölgyhöz, a távoli rokonhoz.
A költő olykor dolgozott a tekintélyes intézménynek, amely nekem is munkát adott, miután ellenzékiségem miatt el kellett hagynom a számomra kedves rádiót. Nem tudom, ha akkor frissiben hallom a lányka történetét, képzelgésnek hiszem-e, de egy idő után ez már érdektelen volt. A kislány hazajött. A kinti élmény nyomot hagyott benne örökre.
Az egykori tanulmányomat olvasva idéződött fel bennem a történet. És a kinti debütálásom kezdete is. „Na, lekáderezett a „kíber?” – kérdezte az új müncheni kolléga. Emlékezetes napon voltam túl: feleségemmel vendéglőbe invitált a magyar osztály egyik fontos embere. Hosszú órákig tartott a trakta. Az argentin étteremben egyfolytában vándoroltunk, az ebédet itt költöttük el, a kávét egy másik szegletben, aztán vacsora egy újabb asztalnál – közben faggatózás, itatás. Bosszankodott, hogy alig iszunk, pedig illene a „barátságra” – ám óvatos voltam. Azzal védtem ki, hogy kora reggel Fürstenfeldbruckba kell mennünk az alkalmi áron vett autóért, tiszta fej kell, hogy a még ismeretlen városban egy elég öreg, német rendszámú kocsival szerencsétlenkedjek. Tudtam, mire megy ki a játék. A bizalmaskodása árulkodó volt. Egy kolléga előtte figyelmeztetett, vigyázzak, mert az osztály „füle” vesz kezelésbe.
Sok idő eltelt. Ma sem tudom, hány „füle” lehetett az osztálynak. De egyről, a külsős költőről már tudom: ő – nevezzük Husztinak – az állambiztonsági iratok szerint ügynök volt. Az engem az argentin étteremben órákig faggató nagy öreg is az lehetett?
Ennyi idő után ez már tényleg érdektelen. Ő legalább nem kezdett ki egy rokon kislánnyal sem…
