Nagyboldogasszony napja a katolikus egyház kiemelt ünnepe. A harang emlékező misére szólítja ilyenkor a híveket; kivált ott, ahol a templom Názáreti Mária nevére szenteltetett – márpedig a szűkebb határinkon belül, de az egész Kárpát-medencében is rengeteg ilyen van.

Ez a nap a magyarság számára különösképp emlékezetes: Szent István 1038-ban éppen ezen a napon ajánlotta országunkat a Boldogasszony oltalmába, és a nagy király ekkor végezte be földi szolgálatát. Ezt is hírleli ma Tarnaszentmária román kori templomában, a dunaújvárosi kéttornyú főtemplomban, Kissikátor szépséges körkápolnájának huszártornyában az esti harangszó. Erről „beszél” a váci Nagyboldogasszony-székesegyház monumentális püspökharangja is.

Tőlünk sok ezer mérföldtávolságban, Brazíliában mindig megemlékeznek az ünnepről a vallásukat őrző elszármazott magyarok. Például a Szent Antal patak völgyében, ott, ahol régen mindenfelé magyar szó hallatszott – a településen, amely valamikor ezt a nevet viselte: Boldogasszonyfalva!

Igen, az őserdő mélyén a magyarok patrónájáról elnevezett kis falu állt. A környéken élő leszármazottak emlékeznek még a régiekre, a kivándorolt bukovinai székelyekre. Köztük is az öt bátor férfira, akik 1924 nyarán Sao Paulóban hagyva családjukat elindultak a távoli vidékre, hogy az utolsó pénzükből vett földet birtokba vegyék. Az államtól kaptak ingyenes vonatjegyet, utaztak vagy nyolcszáz kilométert, aztán a vasútállomástól az őserdőben még napokig gyalogoltak, míg a földjükön sátort verhettek. Szenvedéssel kísért, hatalmas munkát végeztek, mire a családjuk is utánuk mehetett. Az előőrs vezetője „Zakár bácsi” volt, Turbuk Zakariás, aki aztán a magyar falu alapítója lett. „Szünetnélküli, egybeszakadó, emberfeletti küzdelem” – így írt róluk a korabeli szemtanú. De Boldogasszonyfalva, a brazíliai magyar falu élni kezdett.

Aztán az idő ellene dolgozott. A környező települések bekebelezték, így ma már csak híre van. De a lélekerős székely úttörők, falu, a magyar kolónia emlékét megőrizték a krónikák.