Hőguta műmágussal

2017. augusztus 5. (szombat) 8:12 - Várkonyi Balázs

Hét nem vagyok én egy eszeveszett bolond? Dehogynem! Szenvedek az embertelen hőségben, bevackolok a kisszobába, gondolom, segít a mozdulatlanság, a semmittevés, hátha megúszom ezt a napot fulladás vagy infarktus nélkül – de elkövetek egy végzetes hibát.

Bekapcsolom a tévét. És mi ugrik elém a képernyőről? Egy valódi jövőlátó. Egy igazi mindentudó, egy jós, szemtől szembe. Dermedten hallgatom a szóáradatot, és viharsebesen igyekszem jegyzetelni. Nincs még késő valami újat tanulni…

Önnek nem kell semmi mást tennie, csak befogadni azt a szeretetet, amit átküldök önnek – mondja a tévémágus a telefonvégen kagylózó asszonynak. Zavarban vagyok, mert a kereskedelmi tévén át épp most sugárzott szeretetet én is kapom, érdemtelenül, mert nem engem illet: nem én fizetem érte az emelt összegű hívásdíjat. Ez nagyon nincs jól, ideje az illetékes hatóság figyelmét ráirányítani erre az anomáliára. Szabályozni kell, hogy csak az részesülhessen a tévéjósdák jótéteményeiből, aki fizetett is érte!

Árad a mágusból a sok-sok szeretet, ezalatt egyre csak szól a zene, ezzel is telik az idő, a telefontársaságnál meg szorgosan pörög a számláló, úgy kell a mohó betelefonálónak! Ha megelégedne egy egészen szerény adaggal, egy kicsike szeretetsugárral, kevesebbet kellene fizetnie. A képernyőn váratlanul megjelenik a felirat: „Küldöm a pozitív ener­giát.” Lám, ez már igazán hab a tortán: a mérhetetlen szeretet a pozitív energiával kombinálva is megkapható ugyanazért az emelt díjért! Ráadásul még nekem is jut belőle, akinek pedig egy árva petákot sem kell kicsengetnie! Hol itt az igazság?

Az áradásnak vége, a mágus nyugtáz, valami ilyesmivel: „Azt gondolom, hogy az az energiamennyiség, amelyet átküldtem, elég lesz arra vonatkozóan (mit tegyek, így mondja!), hogy a következő néhány napban vagy egy hétben boldogulni tudjon.” Aztán, ha lepereg az a néhány nap vagy az egy hét, és fogytán lesz az energia, nyilván egy újabb telefonhívás kell. Semmiség az a néhány száz forint, a bolondnak is megéri!

Nagy nehezen jutok el a megoldásig: menekülőút! Azonnal át kell kapcsolnom egy másik csatornára! Megteszem. Csak egy fokkal jobb a képi élmény, mert bár nem kerek fejű mágust látok, de hőségtől szenvedő embereket, akik a tűző nap alatt szekereznek. Megtört kis ló, a bakon egy bajszos öreg, mellette kamasz fiú, hátul meg egy másik gyerek a lucerna közepén. Hosszú képsor, a film minden kockája a szenvedést beszéli el, amit most él át három ember, meg a ló. Mind a négyükről ömlik a csatak, de mennek, hisz dolog van.

Régi emlékem éled meg: a penci határban kocsizunk, a gyeplőt az öreg Miska bácsi fogja, akihez szünidei „gyerekbéresnek” szegődtünk, mellette, a bakon bátyám ül, én meg a saroglyában. Szénát gyűjtöttünk, majd’ belepusztultunk a hőségbe. Még nem végeztünk, amikor az öreg hirtelen kiadta a parancsot: kocsira! Ostort pattogtatva indított. Hova rohanunk, Miska bácsi? – kérdeztem, mire ő: mit gondolsz, kölök, tán a miénkben jártunk?

Az emlék verejtékfolyamot indít el arcomon.

A rovat további hírei: Napraszóló

A levéltitok becsülete

A levéltitok becsülete

2017. december 10. (vasárnap)

A véletlen sodort Z. úr mellé. Úgy alakult, hogy egy időt kényszerűen egy helyen kellett töltenünk. Közben többször is alkalom adódott, hogy beszélgessünk, s úgy-ahogy megismerjük egymást. Vagyis hát, megismerni… ez azért egy kicsit túlzás. De az ember röpke ismeretség nyomán is szerezhet valamiféle benyomást. Nekem ez viszonylag hamar sikerült.

Adventbe érve

Adventbe érve

2017. december 03. (vasárnap)

Nézd, ott ballag két ember, már nem vagyunk egyedül. Fotoriporter kolléganőm, Márta derült fel így az idegenek látványán. Hát persze, vasárnap reggel a kihalt, havas mellékúton, ahol sok-sok kilométeren át egy lélek se tűnik föl, szívderítő ez a „nem vagyunk egyedül” érzés. Riportra mentünk: adventnyitó mise, az első gyertyagyújtás a kis pusztai kápolnában. Mint kiderült, az átfagyott emberpár is oda tart. Hiába invitáltuk őket az autóba, köszönettel elhárították: „Megszoktuk mi így…”

Örömutazás

Örömutazás

2017. november 29. (szerda)

Cegléd, Budai út, megálló az 1896-os évszámot viselő 226. jelű őrháznál. Itt szállt vonatra kora reggel huszonkét kis óvodás és négy nevelő. Bevonatoztak a szépen gondozott, hangulatos-platánfás törzsállomásra, leszálltak. A gyerekek izgatottan lesték, mikor jön a Hírös Intercity. Az ő vonatuk.

A vendéglőskirály

A vendéglőskirály

2017. november 28. (kedd)

New York, 1939, Világkiállítás. Zsibongás a csarnokokban, hatalmas tömeg – és az egyik legforgalmasabb pont: egy vendéglő a magyar pavilonban. De nem is csupán „egy” volt ez a hatalmas nemzetközi seregszemle éttermei közül, hanem a legjobb: a Gundel. A híres újság, a New York Herald írta a nap mint nap zsúfolt vendégfogadóról, hogy többet tett Magyarország jó híréért, mint egy hajórakomány turisztikai prospektus.

... de hol van a nagyfater bringája?

... de hol van a nagyfater bringája?

2017. november 26. (vasárnap)

Hetvenes évek: Moszkvába utazik a Magyar Rádió küldöttsége. Sűrű program, „baráti” találkozó vadidegenekkel, veteránokkal, ifjúkommunistákkal, munkásmozgalmi kiállítás, komszomoltörténeti tárlat, a Vörös Hadsereg múzeuma. A delegátusok egyike, őszes hajú férfi már unta sokadszor megnézni szinte ugyanazt. Amikor a háborúban zsákmányolt német fegyvereket mutogatták, jelentkezett, kérdezett: Tessék mondani, a fater bringáját hol találom?

Cihika és az ideges elfajzás

Cihika és az ideges elfajzás

2017. november 19. (vasárnap)

Úgy hívták: Cihika Mihály. A Toldy Gimnázium diákjai már a furcsa név hallatán hangos röhögésben törtek ki, legalábbis az elején. A nevéről persze senki sem tehet, Mihály tanár se, hogy ezt örökölte szüleitől. A gyerekek később alaposan megtanulták, hogy nevetni semmi okuk, félni annál inkább.

Napbúcsúztató Ábel-mesével

Napbúcsúztató Ábel-mesével

2017. november 13. (hétfő)

Esténként, elalvás előtt mindig teszek egy kört a világhálón, hogy tudjam, milyen hírek zárják a napot. De csakis a híreket olvasom, a szabad fórum, a közösségi „csevegő” portál ilyenkor már kerülendő: nem izgatom föl magam azon, hogy miként törik kerékbe oly sokan anyanyelvünket. A közös kincset.