Bekapcsolom a tévét. És mi ugrik elém a képernyőről? Egy valódi jövőlátó. Egy igazi mindentudó, egy jós, szemtől szembe. Dermedten hallgatom a szóáradatot, és viharsebesen igyekszem jegyzetelni. Nincs még késő valami újat tanulni…

Önnek nem kell semmi mást tennie, csak befogadni azt a szeretetet, amit átküldök önnek – mondja a tévémágus a telefonvégen kagylózó asszonynak. Zavarban vagyok, mert a kereskedelmi tévén át épp most sugárzott szeretetet én is kapom, érdemtelenül, mert nem engem illet: nem én fizetem érte az emelt összegű hívásdíjat. Ez nagyon nincs jól, ideje az illetékes hatóság figyelmét ráirányítani erre az anomáliára. Szabályozni kell, hogy csak az részesülhessen a tévéjósdák jótéteményeiből, aki fizetett is érte!

Árad a mágusból a sok-sok szeretet, ezalatt egyre csak szól a zene, ezzel is telik az idő, a telefontársaságnál meg szorgosan pörög a számláló, úgy kell a mohó betelefonálónak! Ha megelégedne egy egészen szerény adaggal, egy kicsike szeretetsugárral, kevesebbet kellene fizetnie. A képernyőn váratlanul megjelenik a felirat: „Küldöm a pozitív ener­giát.” Lám, ez már igazán hab a tortán: a mérhetetlen szeretet a pozitív energiával kombinálva is megkapható ugyanazért az emelt díjért! Ráadásul még nekem is jut belőle, akinek pedig egy árva petákot sem kell kicsengetnie! Hol itt az igazság?

Az áradásnak vége, a mágus nyugtáz, valami ilyesmivel: „Azt gondolom, hogy az az energiamennyiség, amelyet átküldtem, elég lesz arra vonatkozóan (mit tegyek, így mondja!), hogy a következő néhány napban vagy egy hétben boldogulni tudjon.” Aztán, ha lepereg az a néhány nap vagy az egy hét, és fogytán lesz az energia, nyilván egy újabb telefonhívás kell. Semmiség az a néhány száz forint, a bolondnak is megéri!

Nagy nehezen jutok el a megoldásig: menekülőút! Azonnal át kell kapcsolnom egy másik csatornára! Megteszem. Csak egy fokkal jobb a képi élmény, mert bár nem kerek fejű mágust látok, de hőségtől szenvedő embereket, akik a tűző nap alatt szekereznek. Megtört kis ló, a bakon egy bajszos öreg, mellette kamasz fiú, hátul meg egy másik gyerek a lucerna közepén. Hosszú képsor, a film minden kockája a szenvedést beszéli el, amit most él át három ember, meg a ló. Mind a négyükről ömlik a csatak, de mennek, hisz dolog van.

Régi emlékem éled meg: a penci határban kocsizunk, a gyeplőt az öreg Miska bácsi fogja, akihez szünidei „gyerekbéresnek” szegődtünk, mellette, a bakon bátyám ül, én meg a saroglyában. Szénát gyűjtöttünk, majd’ belepusztultunk a hőségbe. Még nem végeztünk, amikor az öreg hirtelen kiadta a parancsot: kocsira! Ostort pattogtatva indított. Hova rohanunk, Miska bácsi? – kérdeztem, mire ő: mit gondolsz, kölök, tán a miénkben jártunk?

Az emlék verejtékfolyamot indít el arcomon.