Ledönteni a Martinászt!

2017. szeptember 3. (vasárnap) 8:28 - Várkonyi Balázs

Igen, kedves újvárosiak, itt az idő. Haladnunk kell a korral! Ideje felzárkóznunk a művelt Nyugathoz, ahol manapság a tolerancia jegyében itt-ott keresztény templomokat bontanak le, hogy ne sértsék az „újtelepesek” érzékenységét, és helyet adjanak az imaházaknak.

Ne feledkezzünk meg némely amerikai városról sem, amelyek modern gondolkodású vezetői a korszellemnek megfelelően hagyják lerombolni a polgárháborús emlékműveket, eltüntetik a konföderációs zászlókat. Földre hát a Martinásszal! Ne emlékeztessen bennünket az átkos múltra!

Kéretik ugyanígy eljárni a szocreál építészet emlékeivel. Bontassanak le tehát az ilyen lakóházak, középületek, de legalábbis – amíg a lakók/intézmények elhelyezése nem megoldott – első menetben építtessenek át az avítt stílusú portálok. Pusztuljanak a rossz emlékű idők jelképei, elsőként is a vasműbejárat fölötti Domanovzszky-freskó. A Béke üzletház homlokzatát se csúfítsa tovább a mozaik, és azonnal romboltassék le a Somogyi-féle Aratók szoborcsoport is!

Ne álljunk meg félúton: nézzünk körül, mivel kell leszámolni, például a helytörténeti művekből tűnjék el a Sztálinváros név. A könyvekben Pentele tán még maradhat, igaz, ha jól belegondolunk, erről a népnyúzó földbirtokosok juthatnak eszünkbe… meg az ősbűn, az a botrányos dolog, hogy a település egy szentről, Pantaleonról neveztetett el. Töröltessék tehát a régi név! Ügyeljünk az apró dolgokra is: tűrhetetlen, hogy Bernát Aurél festménye még a Sztálinvárosi kikötő címet viseli, neveztessék eztán egyszerűen így: Kikötő, valahol.

És mennyi még a dolog! Intercisa emlékeit is el kell, pusztítani, mert egy régen meghaladott történelmi kort idéznek. Munkára tehát a kőtörő gépekkel, vesszenek a Római Kőtárban őrzött ócskaságok. A romkert helyét be kell szántani. A szellemi mélyszántásról se feledkezzünk el! Vegyünk példát a német integrációs államtitkárról: a muszlim ősökkel büszkélkedő, török származású asszony szerint Németország történelmének legfőbb alakítója a bevándorlás meg a sokféleség, így tehát olyan, mint német kultúra a nyelven kívül egyszerűen nincs. Igazodjunk! Merjük mi is kimondani: sajátságos dunaújvárosi kultúrértékek sosem voltak.

A település históriájából tűnjön el az állítólagos kulturmecénások, vagyis gyanús arisztokraták, Rosty, Janitsáry és mások neve. A József Attila Könyvtárban fellelhető ódivatú művek kerüljenek máglyára, el ne feledkezzünk a szocialista időkben született könyvekről, szó se essék eztán Barsi Dénes, Kemény Dezső prózájáról vagy Szécsi Margit Újvárosban született verseiről. Likvidáltassanak a bűnös kort idéző szobrok, festmények, a korszerűtlen városrész- és utcanevek, tűnjenek el az ide érkezőknek esetleg nem tetsző vallási jelképek, feszületek, kálvinista csillagok és Luther-rózsák is. Ja, és a temetőkeresztek. A vendéglőkben ne szolgáljanak fel disznóhús-ételeket, hátha erre téved egy muszlim, és megsértődik. Egyszóval, ha már a világ afelé halad, hogy teljesen megbolondul, mi se maradjunk el. Legyünk korszerűek!

A rovat további hírei: Napraszóló

Hamis Luca

Hamis Luca

2017. december 13. (szerda)

„Gonoszjáró” napra ébredtünk! A Siracusában született ókori vértanú, a szembetegek védőszentje, Lucia-Luca neve napján a rémek, boszorkányok kedvükre garázdálkodnak. Aki jót akar, kövesse a szigorú hagyományrendet! Rontás ellen kenjük be fokhagymával az ajtók, ablakok sarkait. Aki jószágot tart, a hajdani délszlávok – így az egykori pentelei szerbek – mintájára az istálló bejáratát is fokhagymával kenje, hogy az állatait megóvja.

A levéltitok becsülete

A levéltitok becsülete

2017. december 10. (vasárnap)

A véletlen sodort Z. úr mellé. Úgy alakult, hogy egy időt kényszerűen egy helyen kellett töltenünk. Közben többször is alkalom adódott, hogy beszélgessünk, s úgy-ahogy megismerjük egymást. Vagyis hát, megismerni… ez azért egy kicsit túlzás. De az ember röpke ismeretség nyomán is szerezhet valamiféle benyomást. Nekem ez viszonylag hamar sikerült.

Adventbe érve

Adventbe érve

2017. december 03. (vasárnap)

Nézd, ott ballag két ember, már nem vagyunk egyedül. Fotoriporter kolléganőm, Márta derült fel így az idegenek látványán. Hát persze, vasárnap reggel a kihalt, havas mellékúton, ahol sok-sok kilométeren át egy lélek se tűnik föl, szívderítő ez a „nem vagyunk egyedül” érzés. Riportra mentünk: adventnyitó mise, az első gyertyagyújtás a kis pusztai kápolnában. Mint kiderült, az átfagyott emberpár is oda tart. Hiába invitáltuk őket az autóba, köszönettel elhárították: „Megszoktuk mi így…”

Örömutazás

Örömutazás

2017. november 29. (szerda)

Cegléd, Budai út, megálló az 1896-os évszámot viselő 226. jelű őrháznál. Itt szállt vonatra kora reggel huszonkét kis óvodás és négy nevelő. Bevonatoztak a szépen gondozott, hangulatos-platánfás törzsállomásra, leszálltak. A gyerekek izgatottan lesték, mikor jön a Hírös Intercity. Az ő vonatuk.

A vendéglőskirály

A vendéglőskirály

2017. november 28. (kedd)

New York, 1939, Világkiállítás. Zsibongás a csarnokokban, hatalmas tömeg – és az egyik legforgalmasabb pont: egy vendéglő a magyar pavilonban. De nem is csupán „egy” volt ez a hatalmas nemzetközi seregszemle éttermei közül, hanem a legjobb: a Gundel. A híres újság, a New York Herald írta a nap mint nap zsúfolt vendégfogadóról, hogy többet tett Magyarország jó híréért, mint egy hajórakomány turisztikai prospektus.

... de hol van a nagyfater bringája?

... de hol van a nagyfater bringája?

2017. november 26. (vasárnap)

Hetvenes évek: Moszkvába utazik a Magyar Rádió küldöttsége. Sűrű program, „baráti” találkozó vadidegenekkel, veteránokkal, ifjúkommunistákkal, munkásmozgalmi kiállítás, komszomoltörténeti tárlat, a Vörös Hadsereg múzeuma. A delegátusok egyike, őszes hajú férfi már unta sokadszor megnézni szinte ugyanazt. Amikor a háborúban zsákmányolt német fegyvereket mutogatták, jelentkezett, kérdezett: Tessék mondani, a fater bringáját hol találom?

Cihika és az ideges elfajzás

Cihika és az ideges elfajzás

2017. november 19. (vasárnap)

Úgy hívták: Cihika Mihály. A Toldy Gimnázium diákjai már a furcsa név hallatán hangos röhögésben törtek ki, legalábbis az elején. A nevéről persze senki sem tehet, Mihály tanár se, hogy ezt örökölte szüleitől. A gyerekek később alaposan megtanulták, hogy nevetni semmi okuk, félni annál inkább.