Martinász iróniacsapdában

2017. szeptember 10. (vasárnap) 9:46 - Várkonyi Balázs

Na, már megint egy provokatív cím! Akárcsak a múlt heti: „Ledönteni a Martinászt!” Igen, ez a piszkos provokáció jelent meg oldalunkon. Botrány!

És gyalázatos cikkem nem csupán ennek a hírneves szobornak a lerombolására biztatott, hanem a hasonlóképp Somogyi József-alkotás, az Aratók elemésztésére is.

És mi mindenre még! A Római Kőtár feldúlására, a romkert beszántására, a szocreál stílusú házak lebontására, a rossz emlékű idők jelképei, mint a Domanovszky-freskó és a munkásmozaik eltüntetésére, utcanevek eltörlésére, a város kultúrhistóriájának megtagadására, korszerűtlen művek és alkotóik könyvtárból való száműzésére, mi több, könyvégetésre.

Ez tényleg tarthatatlan. Nem véletlen, hogy a fészbukon ilyen indulatos kommentek jelentek meg, betűhíven idézve: „Agybeteg állat huzzon a francba! A múlt is a jelen része! Rombolni nem építeni! Ez a város az enyím igy szeretem!” Tizenegy hozzászóló fogalmazott meg hasonlókat.

Bevallom, első indulatomban én is ilyeneket fogalmaztam volna a hozzászólók helyében – már ha nem olvastam volna a saját írásomat, annak is a bevezetőjében lévőket, miszerint a nyugati templomrombolás, az amerikai történelmi szobrok és zászlók elpusztításának mintájára mi is igazodjunk a „korszellemhez”. És bontsunk, romboljunk. De mert olvastam jegyzetemet – hát persze, hisz’ én írtam –, értettem saját magamat: rámutatni arra, milyen csapdába esnénk, ha egy beteg kordivatnak meg akarnánk felelni. De nem akarunk. Nem fogunk. Az azért vigasztal, hogy a tizenegy kommentelőn túl akadt egyetlen egy, aki pontosan értette a szándékomat. Gábor ezt írta: „A cikk 100% irónia.”

Az "érem" másik oldala

Három éve közlöm e hasábokon a tárcáimat. Sokszor írtam a város nemes múltjáról, veretes hagyományrendjéről, értékké nemesedett építészetéről, kulturális kincseiről, alkotóiról, köztéri szobrairól – ezek sorában két kedvencemről, az Aratókról és a Martinászról is. Utóbbiról egy éve ezt: „És akkor vegyünk egy újabb szempontot: a szimbólum erejét. Kétségtelen, hogy a város karakterét legjobban a Martinász jeleníti meg. Ez a szobor leegyszerűsítve: történeti összefoglaló. Jelképhordozó. Dunaújváros védjegye. (…) Az 1960-ben avatott Martinász lett az a szobor, amelyet »kiemelkedő, korszakjelző« műként értékelt a művésztársadalom. Pedig évekig senkinek se kellett ez a mű. 1953-ban már kész volt, de más városok vezetői nem látták eléggé »hősi« sugallatúnak. Valóban – Somogyinak esze ágában sem volt szocreál »munkáshőst« formázni. Egy hús-vér ember hiteles alakját mintázta. Olyan munkásét, aki dolgozik, s a munka végén akár fáradtnak is lehet láttatni… A mester korszakos művet alkotott. Az akkori vonalas városvezetés túllépett önmagán, amikor a rendhagyó Martinászt fölvállalta. Azóta is a település ikonikus szobra. Városteremtő iparának szimbóluma.”

Hát ennyit arról, hogy rombolásról – vagy épp az ellenkezőjéről: értékőrzésről szólt-e ironikus jegyzetem… Szegjük be a polémiát a halhatatlan római vígjátékíró, Plautus bő két évezrede kelt szavaival: Sapienti sat.

A rovat további hírei: Napraszóló

Bukjunk, Maris?

Bukjunk, Maris?

2018. július 15. (vasárnap)

Juliska néni lebukott. Nem egészen úgy, mint a címbéli Maris, róla majd kicsit később, előtte essék szó a fölemlegetett Juliska néniről. Ő egykor sok érdekes történettel ajándékozott meg. Valamennyit úgy mesélte, mintha maga élte volna át.

A szép Anna és a legendája

A szép Anna és a legendája

2018. július 08. (vasárnap)

Apa, látod? Mit kéne látnom, édes gyermekem? – kérdezek vissza a legkedvesebbnek vélt mosolyommal, amire csak képes vagyok, ha a munkában megakasztanak. Lányom a számítógép képernyőjére bök: Ott, ni! Látod, Anna-bál.

Énlaka, emlék és magatartás

Énlaka, emlék és magatartás

2018. június 30. (szombat)

"A vén torony kövei izzadtak a ködtől és sötét hajlataiban századok igézete nyugszik. Gyermekek meztelen lábanyoma látszik a hiányos lépcsők finom porában és szédülten meginog a rozoga torony, mikor a nehéz harang elcsattan benne.”

Csak hogy ma se maradjunk foci nélkül...

Csak hogy ma se maradjunk foci nélkül...

2018. június 29. (péntek)

Egy nap szünet a futball vébén. Elviselhetetlen kín ez a fociőrülteknek. Épp ezért, kárpótlásként megmutatunk nekik egy kis „hazait”: egy szép védést a régmúltból.

Magyar foci, nyerőben

Magyar foci, nyerőben

2018. június 24. (vasárnap)

Na nem, ezt azért mégsem! Mit hülyéskedek én itt, amikor amúgy is van elég bajunk a harminckét fokos gatyarohasztó hőségben, és még az oroszországi vébé meccseinek gyötrelmeit is ki kell állnunk. Mármint a felismerést: hol vagyunk mi ettől! Hol vagyunk – nemcsak a tudástól –, hanem attól a tűztől, az utolsó vérig küzdéstől, amit a kiscsapatok mutatnak, s ami olykor kétségbe ejti a világverő nagyokat.

Egy ember szíve a szelencében

Egy ember szíve a szelencében

2018. június 17. (vasárnap)

1735-ben járunk. Április hó utóján postakocsi igyekszik francia földön a kisváros, Grosbois felé. Megérkezik, a kamalduli szerzetesek kolostoránál megáll. Követek szállnak ki a kocsiból, egyikük kezében faládikó. A házfőnök elébük jön. Beinvitálja őket.

Cinkoffer-klón a misén

Cinkoffer-klón a misén

2018. június 10. (vasárnap)

Állok a templom végiben, ott, ahol mindig is, soha nem ülök le, érdekes, rendre vannak itt, a hátsó traktusban is társaim, akik szintúgy nem leüldögélősek, de most ha akarnának se sikerülne. Szó szerint tömve az istenháza. Ezer gyerek bent, meg a szülők, tanárok.