Martinász iróniacsapdában

2017. szeptember 10. (vasárnap) 9:46 - Várkonyi Balázs

Na, már megint egy provokatív cím! Akárcsak a múlt heti: „Ledönteni a Martinászt!” Igen, ez a piszkos provokáció jelent meg oldalunkon. Botrány!

És gyalázatos cikkem nem csupán ennek a hírneves szobornak a lerombolására biztatott, hanem a hasonlóképp Somogyi József-alkotás, az Aratók elemésztésére is.

És mi mindenre még! A Római Kőtár feldúlására, a romkert beszántására, a szocreál stílusú házak lebontására, a rossz emlékű idők jelképei, mint a Domanovszky-freskó és a munkásmozaik eltüntetésére, utcanevek eltörlésére, a város kultúrhistóriájának megtagadására, korszerűtlen művek és alkotóik könyvtárból való száműzésére, mi több, könyvégetésre.

Ez tényleg tarthatatlan. Nem véletlen, hogy a fészbukon ilyen indulatos kommentek jelentek meg, betűhíven idézve: „Agybeteg állat huzzon a francba! A múlt is a jelen része! Rombolni nem építeni! Ez a város az enyím igy szeretem!” Tizenegy hozzászóló fogalmazott meg hasonlókat.

Bevallom, első indulatomban én is ilyeneket fogalmaztam volna a hozzászólók helyében – már ha nem olvastam volna a saját írásomat, annak is a bevezetőjében lévőket, miszerint a nyugati templomrombolás, az amerikai történelmi szobrok és zászlók elpusztításának mintájára mi is igazodjunk a „korszellemhez”. És bontsunk, romboljunk. De mert olvastam jegyzetemet – hát persze, hisz’ én írtam –, értettem saját magamat: rámutatni arra, milyen csapdába esnénk, ha egy beteg kordivatnak meg akarnánk felelni. De nem akarunk. Nem fogunk. Az azért vigasztal, hogy a tizenegy kommentelőn túl akadt egyetlen egy, aki pontosan értette a szándékomat. Gábor ezt írta: „A cikk 100% irónia.”

Az "érem" másik oldala

Három éve közlöm e hasábokon a tárcáimat. Sokszor írtam a város nemes múltjáról, veretes hagyományrendjéről, értékké nemesedett építészetéről, kulturális kincseiről, alkotóiról, köztéri szobrairól – ezek sorában két kedvencemről, az Aratókról és a Martinászról is. Utóbbiról egy éve ezt: „És akkor vegyünk egy újabb szempontot: a szimbólum erejét. Kétségtelen, hogy a város karakterét legjobban a Martinász jeleníti meg. Ez a szobor leegyszerűsítve: történeti összefoglaló. Jelképhordozó. Dunaújváros védjegye. (…) Az 1960-ben avatott Martinász lett az a szobor, amelyet »kiemelkedő, korszakjelző« műként értékelt a művésztársadalom. Pedig évekig senkinek se kellett ez a mű. 1953-ban már kész volt, de más városok vezetői nem látták eléggé »hősi« sugallatúnak. Valóban – Somogyinak esze ágában sem volt szocreál »munkáshőst« formázni. Egy hús-vér ember hiteles alakját mintázta. Olyan munkásét, aki dolgozik, s a munka végén akár fáradtnak is lehet láttatni… A mester korszakos művet alkotott. Az akkori vonalas városvezetés túllépett önmagán, amikor a rendhagyó Martinászt fölvállalta. Azóta is a település ikonikus szobra. Városteremtő iparának szimbóluma.”

Hát ennyit arról, hogy rombolásról – vagy épp az ellenkezőjéről: értékőrzésről szólt-e ironikus jegyzetem… Szegjük be a polémiát a halhatatlan római vígjátékíró, Plautus bő két évezrede kelt szavaival: Sapienti sat.

A rovat további hírei: Napraszóló

Hamis Luca

Hamis Luca

2017. december 13. (szerda)

„Gonoszjáró” napra ébredtünk! A Siracusában született ókori vértanú, a szembetegek védőszentje, Lucia-Luca neve napján a rémek, boszorkányok kedvükre garázdálkodnak. Aki jót akar, kövesse a szigorú hagyományrendet! Rontás ellen kenjük be fokhagymával az ajtók, ablakok sarkait. Aki jószágot tart, a hajdani délszlávok – így az egykori pentelei szerbek – mintájára az istálló bejáratát is fokhagymával kenje, hogy az állatait megóvja.

A levéltitok becsülete

A levéltitok becsülete

2017. december 10. (vasárnap)

A véletlen sodort Z. úr mellé. Úgy alakult, hogy egy időt kényszerűen egy helyen kellett töltenünk. Közben többször is alkalom adódott, hogy beszélgessünk, s úgy-ahogy megismerjük egymást. Vagyis hát, megismerni… ez azért egy kicsit túlzás. De az ember röpke ismeretség nyomán is szerezhet valamiféle benyomást. Nekem ez viszonylag hamar sikerült.

Adventbe érve

Adventbe érve

2017. december 03. (vasárnap)

Nézd, ott ballag két ember, már nem vagyunk egyedül. Fotoriporter kolléganőm, Márta derült fel így az idegenek látványán. Hát persze, vasárnap reggel a kihalt, havas mellékúton, ahol sok-sok kilométeren át egy lélek se tűnik föl, szívderítő ez a „nem vagyunk egyedül” érzés. Riportra mentünk: adventnyitó mise, az első gyertyagyújtás a kis pusztai kápolnában. Mint kiderült, az átfagyott emberpár is oda tart. Hiába invitáltuk őket az autóba, köszönettel elhárították: „Megszoktuk mi így…”

Örömutazás

Örömutazás

2017. november 29. (szerda)

Cegléd, Budai út, megálló az 1896-os évszámot viselő 226. jelű őrháznál. Itt szállt vonatra kora reggel huszonkét kis óvodás és négy nevelő. Bevonatoztak a szépen gondozott, hangulatos-platánfás törzsállomásra, leszálltak. A gyerekek izgatottan lesték, mikor jön a Hírös Intercity. Az ő vonatuk.

A vendéglőskirály

A vendéglőskirály

2017. november 28. (kedd)

New York, 1939, Világkiállítás. Zsibongás a csarnokokban, hatalmas tömeg – és az egyik legforgalmasabb pont: egy vendéglő a magyar pavilonban. De nem is csupán „egy” volt ez a hatalmas nemzetközi seregszemle éttermei közül, hanem a legjobb: a Gundel. A híres újság, a New York Herald írta a nap mint nap zsúfolt vendégfogadóról, hogy többet tett Magyarország jó híréért, mint egy hajórakomány turisztikai prospektus.

... de hol van a nagyfater bringája?

... de hol van a nagyfater bringája?

2017. november 26. (vasárnap)

Hetvenes évek: Moszkvába utazik a Magyar Rádió küldöttsége. Sűrű program, „baráti” találkozó vadidegenekkel, veteránokkal, ifjúkommunistákkal, munkásmozgalmi kiállítás, komszomoltörténeti tárlat, a Vörös Hadsereg múzeuma. A delegátusok egyike, őszes hajú férfi már unta sokadszor megnézni szinte ugyanazt. Amikor a háborúban zsákmányolt német fegyvereket mutogatták, jelentkezett, kérdezett: Tessék mondani, a fater bringáját hol találom?

Cihika és az ideges elfajzás

Cihika és az ideges elfajzás

2017. november 19. (vasárnap)

Úgy hívták: Cihika Mihály. A Toldy Gimnázium diákjai már a furcsa név hallatán hangos röhögésben törtek ki, legalábbis az elején. A nevéről persze senki sem tehet, Mihály tanár se, hogy ezt örökölte szüleitől. A gyerekek később alaposan megtanulták, hogy nevetni semmi okuk, félni annál inkább.