Szeptember vége. Florida, evezős világbajnokság. A kormányos kettesek döntője zajlik. Tévéközvetítés. Semmi izgalom. Egyelőre. De eltelik másfél perc, és a két amerikai szpíker belendül. Ahogy sűrűsödik az élmezőny, egyre inkább megemelik a hangjukat. Nemsokára már fönt bennük a pumpa, mind pörgőssé válik beszédük, és egyre hangosabbá, szinte kiabálnak, aztán a vége felé, mint a fába szorult féreg, valósággal ordítanak. Hihetetlen - harsogják. És: grandiózus. És: felfoghatatlan.
És az is mondják: csoda.
Mi az atyaúristen volt az az utolsó száz méter?! – kiáltja a szakértő, nem értve, hogyan történt ez. De megtörtént. És magyar csoda lett. Mert a Simon Béla, Juhász Adrián duó – a kormányos Kolláth Vandával – végigverte a sokkal esélyesebb világsztárokat, a brit, német, olasz, spanyol, meg a százszázalékos favorit ausztrálok alkotta nemzetközi mezőnyt a floridai világversenyen. Úgy ráadásul, hogy ezerötszáz méternél még olybá tűnt, legfeljebb a harmadik helyért küzdhet a magyar hajó legénysége.
Akkor még vagy negyven méteres hátrányban lapátoltak az éllovas ausztrálok mögött. De aztán az utolsó kétszázon begyújtották a motort. Robbantottak, beérték az előttük haladó két hajót. És a cél előtt száz méterrel még erre is rátettek egy lapáttal: elképesztő hajrával befogták az éllovasokat, átvették s többé már nem is engedték át másnak a vezetést. Szinte állva hagyták a megdöbbenéstől ledermedt ellenfeleiket.
Fotó: Czucz Bálint
Vanda, Béla, Adrián – kiáltozta a maroknyi magyar küldöttség. Másnap szalagcím az újságban: „Olyan brutális hajrával lettek aranyérmesek a magyar evezősök a vb-n, amilyet nem látott még a világ.” Tényleg nem látott. Vagy tán olyan régen, hogy nem is emlékezünk rá. A világot leckéztették a mieink, pedig nem is hallották a nagy versenyeken megszokott magyar kórust: Harcoljatok! Harcoljatok! A szép mesék csattanóval érnek véget. Ez a valóságmese is. Október derekán Juhász Adrián tengeren ismétel: ezúttal Pétervári-Molnár Bendegúzzal párban szerez aranyérmet francia felségvizeken, a tengeri evezős-világbajnokságon. Számos ország hatvannyolc egysége közül lesznek világelsők. Csoda? Akaratdiadal.
A Harcoljatok! kiáltás mára magyar védjeggyé vált. Békeidőben. Nemes versengésben. Hát akkor mennyire lehetett magyar azonosságjegy hatvanegy éve, azon a büszke októberen! Amikor az újvárosiak is készültségbe léptek. Amikor az emberek tanulni kezdték neveiket. Demeter Béla nemzetőrparancsnok. Papp Bálint önkéntes. Pados István nemzetibizottság-elnök. Fehér László kovács. Zecher János vasmű-felkelőparancsnok. Szabó Ferenc cipészsegéd. Novák Pál darukezelő. Kósa János hegesztő. Vetési Imre egyetemista. Kocsis Dénes Donát mérnök. Milisz Panajotisz gépkezelő. Gyulai Mihály tanuló. És a katonai ellenállás megszervezői, harcosai, a gyárőrségek önkéntesei, a nemzetőrök, a fegyvert fogott háromezer férfi, ipari munkások, földművesek – és velük egy tizennégy éves diákfiú. Szabadságharcosok. Pentele tigrisei. Az ünnepen rájuk emlékezünk. Fejet hajtva.
