A véletlen sodort Z. úr mellé. Úgy alakult, hogy egy időt kényszerűen egy helyen kellett töltenünk. Közben többször is alkalom adódott, hogy beszélgessünk, s úgy-ahogy megismerjük egymást. Vagyis hát, megismerni… ez azért egy kicsit túlzás. De az ember röpke ismeretség nyomán is szerezhet valamiféle benyomást. Nekem ez viszonylag hamar sikerült.
Az első alkalom: a társaságunk harmadik tagját Z. úr következetesen bácsink szólította. Igaz, amaz idősebb is volt nála – nem egész négy évvel…
Újabb önjellemzés: ismeretségünk hatodik percében nekem szögezte a kérdést, hogy milyen a világlátásom, pártszimpátiám. Afelől azért megnyugtatott, hogy nem kell mondanom, kire szavazok majd…
Ismét új: amikor valami „okosat” mondott, rámutatott a harmadikra, azzal, hogy „Ő ezt biztosan nem érti” – vagyis szellemi értelemben beárazott egy számomra ismeretlen embert.
Az utolsó csepp: Z. úr telefonon instruál valakit. „Csak olvasd el nyugodtan a levelet, már felbontotta, ott van az asztalán. Ne titkolózzon előttünk!”
Kérdezem Z. urat: hallott-e arról, hogy mit mondott egykor Stimson külügyminiszter a legendás tábornoknak, Vad Billnek? A válasz bizonytalan nem. Elmondom hát, szigorúan csak Z. úrnak. A történet nem a XIX. századi Vad Billről, a rettenthetetlen seriffről és pókerjátékosról, képregények hőséről szól, hanem a szintúgy híres amerikairól, a múlt századi kémipar fenegyerekéről, Donovan tábornokról. Őt a harciassága okán neveztek el emberei Vad Billnek. Miután az 1930-as évek elején az ókonzervatív Stimson külügyminiszter nyomására megszüntették az Egyesült Államok rejtjelező szolgálata működését, Vad Bill-Donovan erőteljesen lobbizni kezdett egy új, modern kémszervezet felállításáért. A miniszter akkor mondta neki a nevezetes szállóigét: „Úriember nem olvassa más úriemberek leveleit.”
Henry Stimson valamit nagyon tudhatott, mert fél tucat amerikai elnök kormányában volt jelentős szerepe, hol külügy-, hol meg hadügyminiszterként. De mondása, azon túl, hogy úriember mivoltát fémjelezte, nem lett örök érvényű. És Aztán a világháború késztetésére végül megalakult titkosszolgálatnak, a hírhedt/híres OSS-nek éppen Vad Bill-Donovan ezredes lett a feje. Azóta a történelem menetét nem kis mértékben a világ titkosszolgálatainak egymással vívott folytonos harca határozza meg.
Azt a kádári időkben is tudtuk – és nem csupán George Orwell 1984-víziójából, hanem köznapi tapasztalatokból –, hogy sokak élete nyitott könyv a „szolgálatok” előtt, hogy mindenkinek, aki „másként” gondolkodik, azzal a tudattal kell élnie: minden mozdulatát figyelik, leveleit elolvassák, és lehallgatják a legintimebb pillanatokban is. Ám hogy ez mennyire véres valóság volt, az csak az elmúlt években, a titkos iratok fokozatos nyilvánosságra kerülése nyomán tudatosult a többségben.
Mr. Stimson szállóigéje ma, az internet korában nehezen értelmezhető. És a közösségi fórumok mindent felfedő világában végképp elvesztette az értelmét. Legalább a magánleveleink titka maradjon a miénk…
