Adventbe érve

2017. december 3. (vasárnap) 8:57 - Várkonyi Balázs

Nézd, ott ballag két ember, már nem vagyunk egyedül. Fotoriporter kolléganőm, Márta derült fel így az idegenek látványán. Hát persze, vasárnap reggel a kihalt, havas mellékúton, ahol sok-sok kilométeren át egy lélek se tűnik föl, szívderítő ez a „nem vagyunk egyedül” érzés. Riportra mentünk: adventnyitó mise, az első gyertyagyújtás a kis pusztai kápolnában. Mint kiderült, az átfagyott emberpár is oda tart. Hiába invitáltuk őket az autóba, köszönettel elhárították: „Megszoktuk mi így…”

Közel volt már a végcél, odaértünk, s percek múlva a gyalogos emberpár is. Levették a kucsmát-kendőt meg a nagykabátot, s akkor tűn föl: milyen idősek! De öregen, már gyengén, megvékonyodottan is mentek a szertartásra, mint mindig, háromnegyed évszázadon át, nyári hőségben vagy téli fagyban. Hogy lenne áldozat ez tőlünk? – kérdezett vissza a férfi, amikor erre tereltem volna a szót, és a keresztény ember kötelességét említette. Sápadt arcú felesége bólogatott hozzá.

Mint akkor, jó pár évvel ezelőtt, most is – úgy tűnik – havas napok után érünk be az adventbe. Úrjövet – fogalmaz röviden a szakrális nyelv, vagyis a Megváltó eljövetelét váró idő, amikor az adventi koszorú egy-egy gyertyáját vasárnaponként meggyújtja minden ember. Vagyis – aki a hagyományok őrzője. És ez nem feltétlenül jelent egyházhoz kötődést, hiszen a vallási rítus az évszázadok során az egyetemes magyar tradíciórend részévé vált.

A karácsonyi várakozás, a készülődés heteiről a hajdani nagy néprajztudós, Bálint Sándor mondta: ez a tél ráérős, eszmélkedő csöndjének ideje. Na, az eszmélkedő csönd Sándor bácsi réges-rég történt elmenetele óta jórészt eltűnt. Vagy csak a pusztákon, a tanyavilágban, az elzárt kis közösségekben él tovább. Nagy kár, de ezt a városi ember nem éli meg túl drámaian. Napjaink nem kedveznek se a csöndnek, se a nyugalmas elmélkedésnek. A szülők sem a betlehemi istállóról, a marhavályú-jászolról meg a háromkirályok látogatásáról mesélnek csemetéiknek, nincs ma ilyenre idő, és hiába keseregnénk a szokások változásáról. Csak az a baj, hogy ami marad – vagyis: ajándék, vígság, ünnepi lakoma – nem épp az, amit az ember az ünnep múltán sokáig a szívében hordozhat. Hiába, a röpke örömök ideje van.

Mégis, van valami, ami túlélt időt, életstílusváltást: az együttérzés. A rászorulók segítése az ünnep előtt. Ma is összeszorult szívvel emlékszem az ismerős kisgyerekre, aki a kérdésre, hogy mi lesz az ünnepi vacsora, azt válaszolta: úgy tudja, bundás kenyér. Egyszer kellett csak szólni, s három család mozdult meg, hogy széppé tegye a kicsi és szülei karácsonyát.

Az az idő persze messze van már, amikor a falvak templomjáró népe felosztotta, hogy ki melyik nehéz sorsú gyermekes családot veszi pártfogásába; ma már nem ennyire személyes a segítség, de az ünnep előtti akciók mutatják, hogy a szolidaritás nem veszett ki nyomtalanul. Újvárosban is évről évre erősebb ez a készség, s a rászorulók ahhoz érezhetnek hasonlót, mint ott, azon a havas téli úton kolléganőm: hogy nincsenek egyedül.

A rovat további hírei: Napraszóló

Ezüstpénzért soha!

Ezüstpénzért soha!

2018. február 18. (vasárnap)

A címbe foglalt két szó ilyentájt, húsvéthoz közeledve, Pentelei Molnár Jánosról szólva különös felhangot kap. Mert túlmutat a konkrét tartalmán. Mert egy alkotói filozófiára utal. Egy jeles festő tisztességére.

Hová tűnt a rejtélyes T. G.?

Hová tűnt a rejtélyes T. G.?

2018. február 11. (vasárnap)

Mielőtt egy különös esetet, T. G. kalandját próbálnám megfejteni, messziről indítok. Nyílt tanítási nap volt hajdan egy iskolában. Szülő ül a padsor szélén, hogy közelről lássa gyermeke küzdelmét a matekfeladattal. Kisfiú oszt-szoroz, végül az eredményt beírja. De egy „jaj!” kíséretében hirtelen kiradírozza, új számokat ír. Rosszat.

Akit éjszakánként elüt az autó

Akit éjszakánként elüt az autó

2018. február 04. (vasárnap)

A fiatalasszony keze remeg. A babakocsi rázkódik tőle, s benne a pici baba is. Nem tudok szabadulni az élménytől. Tegnap volt. Csöndes délután, az utca szinte néptelen, megyek a dolgaim után, leszegett fejjel. Ekkor éles kiáltást hallok, meglátom a zebra közepén a babakocsis asszonyt, odébb meg egy nagy gázzal elvágtató sportkocsit. Mi történt?

A rejtélyes EVTK

A rejtélyes EVTK

2018. január 31. (szerda)

Utazó személyzet feljelentkezései helye – olvasom a vidéki pályaudvar szolgálati helyiségének ajtaján. A MÁV fura szóhasználatán gyakori utazóként már megedződtem – lásd: a második vágányról szerelvény „jár” ki stb. –, de ez a „feljelentkezés” még engem is meglepett. A mondat kiagyalója a fölösleges igekötők nagy barátja lehet, az állomásfőnök dettó, vagy észre se vette, netán a szolgálati szabályzatban ez vagyon írva.

Ismét életet követelt a Végzet Hegye

Ismét életet követelt a Végzet Hegye

2018. január 29. (hétfő)

Áldozatok jelölték a korábbi kísérletek kudarcait – írtam a Dunaújváros portálon tegnap közölt cikkemben a világ egyik legfélelmetesebb hegyének 1970-es meghódítása kapcsán. Milyen az élet: szinte az írással egy időben két hegymászó ismét kritikus helyzetbe került a hegyen.

A Harmadik Ember

A Harmadik Ember

2018. január 28. (vasárnap)

Nanga Parbat – a Végzet Hegye. A Himalája nyugati vonulatának egyik legfélelmetesebb magaslata. Már áldozatok jelölték a korábbi kísérletek kudarcait, amikor 1970-ben a XX. század egyik legnagyobb alpinistája, a Dél-Tirolban született hegymászólegenda, Reinhold Messner is nekivágott.

Vince nap ígérete

Vince nap ígérete

2018. január 22. (hétfő)

Ez a világ mi vóna, ha egy kis bor nem vóna – tarja a népi szólás. A világ és a borkedvelők szerencséjére olyan még soha nem volt, hogy ne legyen legalább „egy kis bor” annak, aki arra szomjazik.