Adventbe érve

2017. december 3. (vasárnap) 8:57 - Várkonyi Balázs

Nézd, ott ballag két ember, már nem vagyunk egyedül. Fotoriporter kolléganőm, Márta derült fel így az idegenek látványán. Hát persze, vasárnap reggel a kihalt, havas mellékúton, ahol sok-sok kilométeren át egy lélek se tűnik föl, szívderítő ez a „nem vagyunk egyedül” érzés. Riportra mentünk: adventnyitó mise, az első gyertyagyújtás a kis pusztai kápolnában. Mint kiderült, az átfagyott emberpár is oda tart. Hiába invitáltuk őket az autóba, köszönettel elhárították: „Megszoktuk mi így…”

Közel volt már a végcél, odaértünk, s percek múlva a gyalogos emberpár is. Levették a kucsmát-kendőt meg a nagykabátot, s akkor tűn föl: milyen idősek! De öregen, már gyengén, megvékonyodottan is mentek a szertartásra, mint mindig, háromnegyed évszázadon át, nyári hőségben vagy téli fagyban. Hogy lenne áldozat ez tőlünk? – kérdezett vissza a férfi, amikor erre tereltem volna a szót, és a keresztény ember kötelességét említette. Sápadt arcú felesége bólogatott hozzá.

Mint akkor, jó pár évvel ezelőtt, most is – úgy tűnik – havas napok után érünk be az adventbe. Úrjövet – fogalmaz röviden a szakrális nyelv, vagyis a Megváltó eljövetelét váró idő, amikor az adventi koszorú egy-egy gyertyáját vasárnaponként meggyújtja minden ember. Vagyis – aki a hagyományok őrzője. És ez nem feltétlenül jelent egyházhoz kötődést, hiszen a vallási rítus az évszázadok során az egyetemes magyar tradíciórend részévé vált.

A karácsonyi várakozás, a készülődés heteiről a hajdani nagy néprajztudós, Bálint Sándor mondta: ez a tél ráérős, eszmélkedő csöndjének ideje. Na, az eszmélkedő csönd Sándor bácsi réges-rég történt elmenetele óta jórészt eltűnt. Vagy csak a pusztákon, a tanyavilágban, az elzárt kis közösségekben él tovább. Nagy kár, de ezt a városi ember nem éli meg túl drámaian. Napjaink nem kedveznek se a csöndnek, se a nyugalmas elmélkedésnek. A szülők sem a betlehemi istállóról, a marhavályú-jászolról meg a háromkirályok látogatásáról mesélnek csemetéiknek, nincs ma ilyenre idő, és hiába keseregnénk a szokások változásáról. Csak az a baj, hogy ami marad – vagyis: ajándék, vígság, ünnepi lakoma – nem épp az, amit az ember az ünnep múltán sokáig a szívében hordozhat. Hiába, a röpke örömök ideje van.

Mégis, van valami, ami túlélt időt, életstílusváltást: az együttérzés. A rászorulók segítése az ünnep előtt. Ma is összeszorult szívvel emlékszem az ismerős kisgyerekre, aki a kérdésre, hogy mi lesz az ünnepi vacsora, azt válaszolta: úgy tudja, bundás kenyér. Egyszer kellett csak szólni, s három család mozdult meg, hogy széppé tegye a kicsi és szülei karácsonyát.

Az az idő persze messze van már, amikor a falvak templomjáró népe felosztotta, hogy ki melyik nehéz sorsú gyermekes családot veszi pártfogásába; ma már nem ennyire személyes a segítség, de az ünnep előtti akciók mutatják, hogy a szolidaritás nem veszett ki nyomtalanul. Újvárosban is évről évre erősebb ez a készség, s a rászorulók ahhoz érezhetnek hasonlót, mint ott, azon a havas téli úton kolléganőm: hogy nincsenek egyedül.

A rovat további hírei: Napraszóló

Hogy lehet ingyen inni a kocsmában?

Hogy lehet ingyen inni a kocsmában?

2018. május 21. (hétfő)

Na, hogy? Kezdjük a legrosszabbal: sehogy. Ma már, legalábbis. Pedig a daliás időkben mennyire másképp volt! Az ingyen iváshoz csak el kellett nyerni a pünkösdikirály-címet. Ez persze nem volt könnyű.

Amikor Ferenc József nem lett „pünkösdi király”

Amikor Ferenc József nem lett „pünkösdi király”

2018. május 21. (hétfő)

1867. március 30-a: az országgyűlés elfogadja a Habsburg-uralkodóházzal kötött úgynevezett kiegyezési törvényt. Ez az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság közötti politikai, jogi és gazdasági kapcsolatokat volt hivatva rendezni. Szentesítéséhez azonban szükség volt I. Ferenc József császár jóváhagyására.

Zúgó szélnek zendülése…

Zúgó szélnek zendülése…

2018. május 21. (hétfő)

Ígéret hava. A régiek szavával ez – május. A hónap, amely leggyakrabban magába foglalja a „vándorünnepet”, pünkösdöt, a megújulás ígéretét. Azt, amikor – a népdal mondja – „Piros pünkösd napján mindenek újulnak”. És rá is fér ez a „mindenekre”. Ránk is. Meg az időjárásra.

… és hol vannak a birtokaitok?

… és hol vannak a birtokaitok?

2018. május 13. (vasárnap)

Két hatvanasforma asszony közeledik az utcán. A nyitott ablakon át hallom: „És képzeld, semmije sincs, de könyve, az van, bőségesen. – Ne mondd! – De. És tudnád, hogy mennyi!” Gyermekkorom jut eszembe. Jószerével semmink se volt, de könyv igen. Tán nem „bőségesen”, de szellemi útravalóként éppen elegendő.

Láng, gyöngy, anya…

Láng, gyöngy, anya…

2018. május 06. (vasárnap)

Szabadkán vagyunk. A Kertváros csendes utcájának utolsó házába idegen tér be. Később ezt írja: „Mindenfelé szőlők és gyümölcsösök látszanak, melyek közül csak itt-ott meredeznek elő többnyire vakolatlan falaikkal az új házak. A csend és a nyugalom féltve őrzött szigete ez. … A gyermekkori emlékek gyűjteménye a ház egyszerű falai között ma is frissen megtalálható.

Emlékek tárházából…

Emlékek tárházából…

2018. május 01. (kedd)

Az 1952-es május elseje Újvárosban szinte előrehozott gyermeknap volt: akkor nyílt meg a Vidám Park. Azonnal népszerű lett.

Kettős kötésben

Kettős kötésben

2018. május 01. (kedd)

Munkásünnep, egyben néphagyományőrző nap: e kettősség adja május elseje patináját. A néphagyomány gazdagabb – de hát örök igazság: életélményeink meghatározzák emlékezetünket. Márpedig a felvonulások jelentik a történelmi közelmúlt újvárosi valóságát.