Adventbe érve

2017. december 3. (vasárnap) 8:57 - Várkonyi Balázs

Nézd, ott ballag két ember, már nem vagyunk egyedül. Fotoriporter kolléganőm, Márta derült fel így az idegenek látványán. Hát persze, vasárnap reggel a kihalt, havas mellékúton, ahol sok-sok kilométeren át egy lélek se tűnik föl, szívderítő ez a „nem vagyunk egyedül” érzés. Riportra mentünk: adventnyitó mise, az első gyertyagyújtás a kis pusztai kápolnában. Mint kiderült, az átfagyott emberpár is oda tart. Hiába invitáltuk őket az autóba, köszönettel elhárították: „Megszoktuk mi így…”

Közel volt már a végcél, odaértünk, s percek múlva a gyalogos emberpár is. Levették a kucsmát-kendőt meg a nagykabátot, s akkor tűn föl: milyen idősek! De öregen, már gyengén, megvékonyodottan is mentek a szertartásra, mint mindig, háromnegyed évszázadon át, nyári hőségben vagy téli fagyban. Hogy lenne áldozat ez tőlünk? – kérdezett vissza a férfi, amikor erre tereltem volna a szót, és a keresztény ember kötelességét említette. Sápadt arcú felesége bólogatott hozzá.

Mint akkor, jó pár évvel ezelőtt, most is – úgy tűnik – havas napok után érünk be az adventbe. Úrjövet – fogalmaz röviden a szakrális nyelv, vagyis a Megváltó eljövetelét váró idő, amikor az adventi koszorú egy-egy gyertyáját vasárnaponként meggyújtja minden ember. Vagyis – aki a hagyományok őrzője. És ez nem feltétlenül jelent egyházhoz kötődést, hiszen a vallási rítus az évszázadok során az egyetemes magyar tradíciórend részévé vált.

A karácsonyi várakozás, a készülődés heteiről a hajdani nagy néprajztudós, Bálint Sándor mondta: ez a tél ráérős, eszmélkedő csöndjének ideje. Na, az eszmélkedő csönd Sándor bácsi réges-rég történt elmenetele óta jórészt eltűnt. Vagy csak a pusztákon, a tanyavilágban, az elzárt kis közösségekben él tovább. Nagy kár, de ezt a városi ember nem éli meg túl drámaian. Napjaink nem kedveznek se a csöndnek, se a nyugalmas elmélkedésnek. A szülők sem a betlehemi istállóról, a marhavályú-jászolról meg a háromkirályok látogatásáról mesélnek csemetéiknek, nincs ma ilyenre idő, és hiába keseregnénk a szokások változásáról. Csak az a baj, hogy ami marad – vagyis: ajándék, vígság, ünnepi lakoma – nem épp az, amit az ember az ünnep múltán sokáig a szívében hordozhat. Hiába, a röpke örömök ideje van.

Mégis, van valami, ami túlélt időt, életstílusváltást: az együttérzés. A rászorulók segítése az ünnep előtt. Ma is összeszorult szívvel emlékszem az ismerős kisgyerekre, aki a kérdésre, hogy mi lesz az ünnepi vacsora, azt válaszolta: úgy tudja, bundás kenyér. Egyszer kellett csak szólni, s három család mozdult meg, hogy széppé tegye a kicsi és szülei karácsonyát.

Az az idő persze messze van már, amikor a falvak templomjáró népe felosztotta, hogy ki melyik nehéz sorsú gyermekes családot veszi pártfogásába; ma már nem ennyire személyes a segítség, de az ünnep előtti akciók mutatják, hogy a szolidaritás nem veszett ki nyomtalanul. Újvárosban is évről évre erősebb ez a készség, s a rászorulók ahhoz érezhetnek hasonlót, mint ott, azon a havas téli úton kolléganőm: hogy nincsenek egyedül.

A rovat további hírei: Napraszóló

A levéltitok becsülete

A levéltitok becsülete

2017. december 10. (vasárnap)

A véletlen sodort Z. úr mellé. Úgy alakult, hogy egy időt kényszerűen egy helyen kellett töltenünk. Közben többször is alkalom adódott, hogy beszélgessünk, s úgy-ahogy megismerjük egymást. Vagyis hát, megismerni… ez azért egy kicsit túlzás. De az ember röpke ismeretség nyomán is szerezhet valamiféle benyomást. Nekem ez viszonylag hamar sikerült.

Örömutazás

Örömutazás

2017. november 29. (szerda)

Cegléd, Budai út, megálló az 1896-os évszámot viselő 226. jelű őrháznál. Itt szállt vonatra kora reggel huszonkét kis óvodás és négy nevelő. Bevonatoztak a szépen gondozott, hangulatos-platánfás törzsállomásra, leszálltak. A gyerekek izgatottan lesték, mikor jön a Hírös Intercity. Az ő vonatuk.

A vendéglőskirály

A vendéglőskirály

2017. november 28. (kedd)

New York, 1939, Világkiállítás. Zsibongás a csarnokokban, hatalmas tömeg – és az egyik legforgalmasabb pont: egy vendéglő a magyar pavilonban. De nem is csupán „egy” volt ez a hatalmas nemzetközi seregszemle éttermei közül, hanem a legjobb: a Gundel. A híres újság, a New York Herald írta a nap mint nap zsúfolt vendégfogadóról, hogy többet tett Magyarország jó híréért, mint egy hajórakomány turisztikai prospektus.

... de hol van a nagyfater bringája?

... de hol van a nagyfater bringája?

2017. november 26. (vasárnap)

Hetvenes évek: Moszkvába utazik a Magyar Rádió küldöttsége. Sűrű program, „baráti” találkozó vadidegenekkel, veteránokkal, ifjúkommunistákkal, munkásmozgalmi kiállítás, komszomoltörténeti tárlat, a Vörös Hadsereg múzeuma. A delegátusok egyike, őszes hajú férfi már unta sokadszor megnézni szinte ugyanazt. Amikor a háborúban zsákmányolt német fegyvereket mutogatták, jelentkezett, kérdezett: Tessék mondani, a fater bringáját hol találom?

Cihika és az ideges elfajzás

Cihika és az ideges elfajzás

2017. november 19. (vasárnap)

Úgy hívták: Cihika Mihály. A Toldy Gimnázium diákjai már a furcsa név hallatán hangos röhögésben törtek ki, legalábbis az elején. A nevéről persze senki sem tehet, Mihály tanár se, hogy ezt örökölte szüleitől. A gyerekek később alaposan megtanulták, hogy nevetni semmi okuk, félni annál inkább.

Napbúcsúztató Ábel-mesével

Napbúcsúztató Ábel-mesével

2017. november 13. (hétfő)

Esténként, elalvás előtt mindig teszek egy kört a világhálón, hogy tudjam, milyen hírek zárják a napot. De csakis a híreket olvasom, a szabad fórum, a közösségi „csevegő” portál ilyenkor már kerülendő: nem izgatom föl magam azon, hogy miként törik kerékbe oly sokan anyanyelvünket. A közös kincset.

Üzenet a múltból

Üzenet a múltból

2017. november 12. (vasárnap)

Rég volt. Egy barát házaspár nekivágott Ausztriának. Építészként egy nemes feladat jutott nekik, nem állhattak ellen a kísértésnek. Mentek, terveztek, aztán odakint ragadtak. Kisfiuk akkor hat-hétéves lehetett. Rajzkészségét az óvoda csodálta, megkönnyezték, amikor a szeretnivaló kissrác elment. Ritkán jöttek haza, szülei egyvégtében az új kihívásokat keresték.