A jövő múltja

2018. január 14. (vasárnap) 14:09 - Várkonyi Balázs

Dolgozz, macska, mert megverődöl! Fiamat fenyegettem így, látván, hogy minden sürgetőbb neki, mintsem hogy a vizsgájára készüljön. Csak kajlán vigyorgott. Persze kiskorában is ritkán „verődött”, most meg, egyetemistaként… jól néznénk ki! De hogy miféle macska, akinek dolgoznia kellene, módfelett érdekelte, mintha nem emlékezne rá, pedig sokszor elolvastatta esti meseként.

Fölidéztem hát a macskakalandot, amennyire emlékeztem rá az Illyés Gyula-féle „Hetvenhétből”. A népmesetár rest macskáról szóló fejezetének lényege: egy legény gazdag, de lusta lányt vesz feleségül. Megfogadja, bármi történjék, sosem emel rá kezet. Élnek, éldegélnek. A szorgalmas ifjú férj végzi a dolgát, ám a menyecske csak házról házra jár, mindenkivel trécsel, pletykálkodik. Az ura béketűrő. De egyszer betelik a pohár. Reggel, mielőtt nekiindul, szólítja a macskát. Megparancsolom neked – mondja –, hogy míg odaleszek, a házat kitakarítsd, készíts ebédet, elvégezz mindent, amit kell. Ha nem, megverlek úgy, hogy egy életre megemlegeted. A macska bámul, aztán a beszéd végén az oldalára fordul, és szunyókál tovább.

Megbolondult az uram – gondolja az ifiasszony. De biztos, ami biztos, inti a macskát: dolgozz, mert jaj neked! Aztán megy szomszédolni. Hazaérve csak kihűlt tűzhelyet talál, munkának semmi nyoma. Ismét mondja: dolgozz, macska, mert megverődöl – de minden hiába. Aztán hazaér a ház ura, s látja, minden úszik. Fogja a macskát, a felesége hátára köti, s addig veri, amíg az asszony sírva könyörög, fogadkozik, hogy megembereli magát.

Levonnám a tanulságot a szavatartó férjről, aki sosem verte meg az asszonyát, csupán a macskát, de úgy, hogy az asszonynak minden ütés még jobban fájt, és végül mintafeleség lett, de az én jó nagyfiam csak röhög, a végén magam is ugyanígy, persze, hisz’ egy húszévesnek csak mosolyogtató tanmese ez. Ám a lényege, az nem.

Elkezdtünk egy új évet, ki fogadkozással, ki anélkül. De mindenki várakozással. Magam is. És alig vettem észre, hogy már két hét elszaladt, hátrapillantok, mi hasznot hajtott az elmúlt idő, s nem sokra jutok. Mit tudok fölmutatni a rutin tennivalókon kívül? Mi az, ami érvényes lesz holnap is, amit maradandóként hátrahagyok… – de nem rágódom tovább, pláne egy ígéretes hétvége előtt, amikor pótolhatok még sok mindent. És a legjobb ma kezdeni.

Az ám, a ’ma’: az informatikusok közkeletű szavával ez a jövő múltja, holnapra már meghaladott lesz minden. Ebből a mai napból is csak némi forgácsok jutnak másnapra, kerek egészként ritkán marad meg belőle: csak az, ami a jövőnek szól.

Sokat látott orvos ismerősöm, a legnehezebb terepen dolgozó kiváló doktor jeles évfordulóhoz ért. Amikor barátai köszöntötték, ő élete tanulságát adta viszonzásképp. Ezt mondta: „Nincs holnap. Csináld meg ma! Értsd meg, nincs holnap.” Mindenki megkövült. Ő, aki azért küzd, hogy betegei másnap is kijussanak a napfényre, tagadja az esélyt?

Jaj, dehogy! Csupán egy fontos axiómát fogalmazott meg: a feladat, amit ma nem végzel el, holnapra a múlt. Veled együtt.

A rovat további hírei: Napraszóló

Lóháton, vaksötétben

Lóháton, vaksötétben

2018. október 14. (vasárnap)

Úgy hívták, Meglepetés Jani. Na jó, persze, hogy nem ez volt a rendes neve, a kiskölykök titulálták így, miután megvitatták, hogy szerintük a Jack a John becézett alakja. És az eredeti név így hangzott: Surprise Jack.

A lóban ló van

A lóban ló van

2018. október 07. (vasárnap)

Patkányok, sorakozó! Jön a Messiás.
Nem felejtem ezt a két mondatot, hogy is felejthetném, hisz egészen kivételes, hogy valaki sorakozót rendel a patkányoknak, s magát Messiásnak nevezi. Pedig a felkentség szikráját se lehetett felfedezni benne, vagyis Pityuban, aki mindig ezt kiáltotta, amikor szénért indult a pincébe.

Gyógyszertár, betegek kórusa

Gyógyszertár, betegek kórusa

2018. szeptember 30. (vasárnap)

No lám, nem vagyok egyedül, de mennyire nem, a gyógyszertár tele van lázas tekintetű, szipákoló, köhécselő emberekkel. Ha a várakozók közül valaki még nem kapta el ezt a mostanában aratni kezdett kórt, soha jobb alkalom, ennyi beteg között ő is könnyen beleesik.

Szántani, hegynek fölfele

Szántani, hegynek fölfele

2018. szeptember 23. (vasárnap)

Hófehér fal, nagy, tiszta felületek, kevés fölaggatott dísz. Feszület – hát persze, egy szerzetes szobájában vagyunk –, aztán két szakrális jelkép, egy festmény, Madonna a kisdeddel. És még valami: fekete-fehér fotó, dombhajlatot látni, a domb élén szántó parasztember. Hegynek fölfelé szánt. Jelkép ez, tán hivatásának jelképe is? – kérdezem a pátert.

Egy korszak mintaembere

Egy korszak mintaembere

2018. szeptember 16. (vasárnap)

Könyvet lapozok. Önvallomás. Életútkrónika. Egy emlék a gyermekkorból: „Apám szabósegéd volt a Neumann cégnél, édesanyám varrónő. Szoba-konyhás lakásban laktunk a Józsefváros szívében, a Mária Terézia téren. Első emlékképeimen anyámat látom. Hallom a varrógép finom zúgását, amelynek a hangjára reggel felébredtünk, este pedig álomba duruzsolt bennünket. A poros térre is emlékszem, ott még az akácfák is fulladoztak a porban. Magas templomtornyot is látok, aminek hegye az égig ért.”

Olvasás, életre-halálra

Olvasás, életre-halálra

2018. szeptember 08. (szombat)

Kelj fel, régen szántanak; Csépeltél-e vetésre? Aki e kétsoros intelmet Szent Mihály havi ajánlásként a szántóvetőknek megfogalmazta, a XVI. század különös figurája volt. Újfaluból, a mai Esztergom pereméről indult a nagyvilágba. Krakkóba tartott, a földkerekség egyik legrégibb egyetemére, amely már két évszázada működött. Beiratkozott.

Emberi erőforrás

Emberi erőforrás

2018. szeptember 01. (szombat)

Vándoriskola. Vajon mond-e még valakinek ez a szó bármi is? Tán azoknak, akik Földvárypusztán tanultak ilyenben. De ők, ha még meg is vannak, nyolcvan év fölött lehetnek. Mert hetvenkét éve, 1946-ban nyílott meg a vándoriskola. Kényszerből.