Utazó személyzet feljelentkezései helye – olvasom a vidéki pályaudvar szolgálati helyiségének ajtaján. A MÁV fura szóhasználatán gyakori utazóként már megedződtem – lásd: a második vágányról szerelvény „jár” ki stb. –, de ez a „feljelentkezés” még engem is meglepett. A mondat kiagyalója a fölösleges igekötők nagy barátja lehet, az állomásfőnök dettó, vagy észre se vette, netán a szolgálati szabályzatban ez vagyon írva.
Nemrég egy jópofa kalauznő különös betűszóval ismertetett meg, így hangzik: EVTK. Magyarázatot nem fűzött hozzá, tán úgy vélte, tudom azt magamtól is, de nem, csak tippelek, ám mielőtt eljutok odáig, lássuk az előzményeket.
Szülővárosomból indulok, távol az úti cél, és előtte még fel kell érnem Pestre. Zötyög a vonat, késésben vagyunk, de a sebesség mérsékelt. A masiniszta nyilván ráér. Én nem, ahogy sokan mások, akik emiatt lekéshetik a csatlakozást. Lekéstem. Pedig csak hat percen múlott. Mit tegyünk, ez nem japán tempó – keresem a fölmentést, de hiába, ha a japánok percre (mit percre, szinte másodpercre) tudják indítani a vonatokat, és késés csak katasztrófa okán lehetséges, legalább meg kéne próbálnunk, hogy egy félórás menetnél ne csússzon hat percet az érkezés. Mert ez a harminc perc egyötöde!
Szóval ballag a vonat, a szomszédos vágányon beéri egy másik, az a veresegyházi, a miénk meg a szobi zónázó (Váctól nem egész félóra az út), most épp az ellenfél lódul meg kicsit, elhúz, de nem sokáig tartja a győztes pozíciót, beérjük, elhagyjuk, siker! Dehogy az... mert hamarosan megint „ő” előz, kecses vagonok, az újabb fajtából valók szaladnak el mellettünk, a mi kopottas kocsink csak irigykedhet. A Nyugatiig tart a párharc, nagyjából azonos a befutó, döntetlen.
De, mint mondtam, az én Intercitym már messze jár, majdnem egy órát ellébecolok a pályaudvaron, csak a büfésnek jó ez, kávé, ásványvíz, ezzel is telik az idő. Végre betolnak egy szerelvényt, az visz majd a végcélig, a takarítók még ügyködnek, az utasok már türelmetlenül keresik a helyüket, leülnek, várnak. Eljön az idő. A szerelvény mozdulatlan. Tíz perc, tizenöt, még mindig semmi. Leszállás, tapintatos érdeklődés, a kalauznő kedves, de csak a karját tárja szét, és mondja: nincs kész az EVTK. Okos képet próbálok vágni, de annál rosszabb.
Nemsokára a kalauz is fölszáll, papírokat terít maga elé, adminisztrál. Tán csak nem a titokzatos EVTK készül? Nyertem. De hogy mi is az, nem tudom meg, csak az biztos, hogy e nélkül nincs startengedély. Közben a hangosbemondó tudatja, hogy járatunk tizenöt perces késéssel indul. De a géphang is késésben van, mert ekkor már huszonegynél tartunk! Aztán végre elkészül a rejtélyes EVTK. Indulás. Érkezés félórás csúszással. Az első tennivalóm emiatt már okafogyott.
Hogy ne maradjunk happy end nélkül: a tegnapi utam kedélyesen telt, a megtermett kalauz precízen konferálta a köztes állomásokat és minden tudnivalót, s úgy kívánt derűs napot, mint egy színész, harsányan, de nem tolakodóan, jó humorral, derűsen. Eredeti figura – mondták az utasok. És a vonat most csak két percet késett. Ezt is tán csak megszokásból, nehogy javítsanak a negatív statisztikán.
De marad a kérdés: mi a fene az az EVTK?
