Hová tűnt a rejtélyes T. G.?

2018. február 11. (vasárnap) 8:13 - Várkonyi Balázs

Mielőtt egy különös esetet, T. G. kalandját próbálnám megfejteni, messziről indítok. Nyílt tanítási nap volt hajdan egy iskolában. Szülő ül a padsor szélén, hogy közelről lássa gyermeke küzdelmét a matekfeladattal. Kisfiú oszt-szoroz, végül az eredményt beírja. De egy „jaj!” kíséretében hirtelen kiradírozza, új számokat ír. Rosszat.

Apja nem segíthet, csak elszomorodik. Ám azért még nincs minden veszve, van egy kevéske idő, a fiúcska utánaszámol, rájön a tévedésére, újabb radírozás, és végre a helyes számsort kezdi a füzetbe róni. Apa elégedett… lenne, de koppan a toll a tanári asztalon, az idő lejárt, ceruzákat pihenőbe! A kisfiú épp az utolsó számig jutott, ám nem fejezi be, keze megáll a levegőben. Az eredmény csonka, így hát a megoldás is rossz.

De hát a számsort először jól írtad – mondja neki később a szülő –, aztán hirtelenkedtél. Azt az egy számot már nyugodtan odaírhattad volna, ami eredetileg is jó volt. Gyermeke nagy szemekkel néz. Válaszol: De Apa, az nem lett volna becsületes!

A fiú kijárta az iskolát, majd a gimnáziumot is. Az élet meghozta számára a tapasztalatot: nem mindig az jut előbbre, aki, mint ő, szinte kínosan egyenes. Idegennyelv-tudása kiemelkedő volt, angolos osztályelsőként mégsem vették fel az áhított szakra. Gyengébb társai bekerültek. Egy év múltán már nem felvételizett. Vándorbotot fogott. Világgá ment. Önerőből tanult, hajnalonként bértakarító volt, aztán ment előadásra, amikor lukasórája volt, adminisztrált az idegen diákokat segítő irodán, este meg az egyetemi kocsmában csaposkodott. Éjjel, hogy buszra se kelljen költenie, gyalog ment haza. A diákvízumát nem akarta kockáztatni, ezért mindig legálisan dolgozott, a megengedett óraszámban. Feketemunkát vállaló lazább társai sokkal többre vitték. Diplomaszerzés után elhelyezkedett. Egyszer majd végre hazajön…

És most itt az ideje, hogy megnézzük, mi lett a beharangozott T. G.-vel. Róla keveset tudni. Csak azt, hogy sokkal régebben, jó hatvan évvel ezelőtt ő is világgá ment. Ha igaz. Legalábbis ezt állította róla a megyei napilap 1957. február 12-én.

Fotó: Fortepan

T. G. – aki lehetett akár Tóth Gábor, vagy éppen Török Gizella – az újságcikk szerint dunapentelei technikumi tanuló volt, épp tizennyolc éves, amikor kitört az ’56-os forradalom. A bukást követően Nyugatra menekült. Aztán – láss csodát – mégis hazatért. Ahogy állítólag elmesélte, odakint sokszor éhezett. Különös, vélné a mai olvasó, mert ismert, hogy az 56-osokról szomszédaink korrektül gondoskodtak. Igaz, a tömegszállás sem volt elég komfortos. De a legfontosabb, amit az újságcikk kiemelt, főként azért döntött így, mert neki, ahogy kortársainak is, „idehaza kell tanulniuk, dolgozniuk és boldogulniuk”.

Vörös farok: így nevezi a hírlapi szleng a cikk végén lévő „tanulságot”, az árulkodó propagandaszándékot. S ha valakinek gyanúja támadt volna, hogy ezúttal is erről lehetett szó – nyert! T. G. után hiába kutattam. Nyoma sincs. Az újság fantomja ő. Az igazságot így nem lehet számon kérni. Rajta nem.

A rovat további hírei: Napraszóló

Lóháton, vaksötétben

Lóháton, vaksötétben

2018. október 14. (vasárnap)

Úgy hívták, Meglepetés Jani. Na jó, persze, hogy nem ez volt a rendes neve, a kiskölykök titulálták így, miután megvitatták, hogy szerintük a Jack a John becézett alakja. És az eredeti név így hangzott: Surprise Jack.

A lóban ló van

A lóban ló van

2018. október 07. (vasárnap)

Patkányok, sorakozó! Jön a Messiás.
Nem felejtem ezt a két mondatot, hogy is felejthetném, hisz egészen kivételes, hogy valaki sorakozót rendel a patkányoknak, s magát Messiásnak nevezi. Pedig a felkentség szikráját se lehetett felfedezni benne, vagyis Pityuban, aki mindig ezt kiáltotta, amikor szénért indult a pincébe.

Gyógyszertár, betegek kórusa

Gyógyszertár, betegek kórusa

2018. szeptember 30. (vasárnap)

No lám, nem vagyok egyedül, de mennyire nem, a gyógyszertár tele van lázas tekintetű, szipákoló, köhécselő emberekkel. Ha a várakozók közül valaki még nem kapta el ezt a mostanában aratni kezdett kórt, soha jobb alkalom, ennyi beteg között ő is könnyen beleesik.

Szántani, hegynek fölfele

Szántani, hegynek fölfele

2018. szeptember 23. (vasárnap)

Hófehér fal, nagy, tiszta felületek, kevés fölaggatott dísz. Feszület – hát persze, egy szerzetes szobájában vagyunk –, aztán két szakrális jelkép, egy festmény, Madonna a kisdeddel. És még valami: fekete-fehér fotó, dombhajlatot látni, a domb élén szántó parasztember. Hegynek fölfelé szánt. Jelkép ez, tán hivatásának jelképe is? – kérdezem a pátert.

Egy korszak mintaembere

Egy korszak mintaembere

2018. szeptember 16. (vasárnap)

Könyvet lapozok. Önvallomás. Életútkrónika. Egy emlék a gyermekkorból: „Apám szabósegéd volt a Neumann cégnél, édesanyám varrónő. Szoba-konyhás lakásban laktunk a Józsefváros szívében, a Mária Terézia téren. Első emlékképeimen anyámat látom. Hallom a varrógép finom zúgását, amelynek a hangjára reggel felébredtünk, este pedig álomba duruzsolt bennünket. A poros térre is emlékszem, ott még az akácfák is fulladoztak a porban. Magas templomtornyot is látok, aminek hegye az égig ért.”

Olvasás, életre-halálra

Olvasás, életre-halálra

2018. szeptember 08. (szombat)

Kelj fel, régen szántanak; Csépeltél-e vetésre? Aki e kétsoros intelmet Szent Mihály havi ajánlásként a szántóvetőknek megfogalmazta, a XVI. század különös figurája volt. Újfaluból, a mai Esztergom pereméről indult a nagyvilágba. Krakkóba tartott, a földkerekség egyik legrégibb egyetemére, amely már két évszázada működött. Beiratkozott.

Emberi erőforrás

Emberi erőforrás

2018. szeptember 01. (szombat)

Vándoriskola. Vajon mond-e még valakinek ez a szó bármi is? Tán azoknak, akik Földvárypusztán tanultak ilyenben. De ők, ha még meg is vannak, nyolcvan év fölött lehetnek. Mert hetvenkét éve, 1946-ban nyílott meg a vándoriskola. Kényszerből.