Apja nem segíthet, csak elszomorodik. Ám azért még nincs minden veszve, van egy kevéske idő, a fiúcska utánaszámol, rájön a tévedésére, újabb radírozás, és végre a helyes számsort kezdi a füzetbe róni. Apa elégedett… lenne, de koppan a toll a tanári asztalon, az idő lejárt, ceruzákat pihenőbe! A kisfiú épp az utolsó számig jutott, ám nem fejezi be, keze megáll a levegőben. Az eredmény csonka, így hát a megoldás is rossz.

De hát a számsort először jól írtad – mondja neki később a szülő –, aztán hirtelenkedtél. Azt az egy számot már nyugodtan odaírhattad volna, ami eredetileg is jó volt. Gyermeke nagy szemekkel néz. Válaszol: De Apa, az nem lett volna becsületes!

A fiú kijárta az iskolát, majd a gimnáziumot is. Az élet meghozta számára a tapasztalatot: nem mindig az jut előbbre, aki, mint ő, szinte kínosan egyenes. Idegennyelv-tudása kiemelkedő volt, angolos osztályelsőként mégsem vették fel az áhított szakra. Gyengébb társai bekerültek. Egy év múltán már nem felvételizett. Vándorbotot fogott. Világgá ment. Önerőből tanult, hajnalonként bértakarító volt, aztán ment előadásra, amikor lukasórája volt, adminisztrált az idegen diákokat segítő irodán, este meg az egyetemi kocsmában csaposkodott. Éjjel, hogy buszra se kelljen költenie, gyalog ment haza. A diákvízumát nem akarta kockáztatni, ezért mindig legálisan dolgozott, a megengedett óraszámban. Feketemunkát vállaló lazább társai sokkal többre vitték. Diplomaszerzés után elhelyezkedett. Egyszer majd végre hazajön…

És most itt az ideje, hogy megnézzük, mi lett a beharangozott T. G.-vel. Róla keveset tudni. Csak azt, hogy sokkal régebben, jó hatvan évvel ezelőtt ő is világgá ment. Ha igaz. Legalábbis ezt állította róla a megyei napilap 1957. február 12-én.

Fotó: Fortepan

T. G. – aki lehetett akár Tóth Gábor, vagy éppen Török Gizella – az újságcikk szerint dunapentelei technikumi tanuló volt, épp tizennyolc éves, amikor kitört az ’56-os forradalom. A bukást követően Nyugatra menekült. Aztán – láss csodát – mégis hazatért. Ahogy állítólag elmesélte, odakint sokszor éhezett. Különös, vélné a mai olvasó, mert ismert, hogy az 56-osokról szomszédaink korrektül gondoskodtak. Igaz, a tömegszállás sem volt elég komfortos. De a legfontosabb, amit az újságcikk kiemelt, főként azért döntött így, mert neki, ahogy kortársainak is, „idehaza kell tanulniuk, dolgozniuk és boldogulniuk”.

Vörös farok: így nevezi a hírlapi szleng a cikk végén lévő „tanulságot”, az árulkodó propagandaszándékot. S ha valakinek gyanúja támadt volna, hogy ezúttal is erről lehetett szó – nyert! T. G. után hiába kutattam. Nyoma sincs. Az újság fantomja ő. Az igazságot így nem lehet számon kérni. Rajta nem.