Csöndnapok előtt

Apró gesztus, pici jótétemény egy rászorulónak, s mindez úgy, hogy eladót sem sérti. Jó ilyet látni, különösen ünnepváró időben.

A kisvárosi emlékeidet hozzák elő ezek a napok, azokat, amelyek békességet idéznek, nem zajos közéleti csatát, persze, az más világ volt, nem is volt tér, ahol lehetett küzdeni, csak magukban hordozták az emberek a vágyaikat, magukba temették az álmaikat, elrejtették merész gondolataikat. De mégis, a fejed őrzi azt az intim világot, a kisvárosi miliőt, ahol majd’ mindenki ismerte a másikat, közben persze a város nagyobb lett, egyre több ismeretlen arcot láttál, s egyre ismeretlenebb volt az, amiről úgy gondoltad, mindent tudsz róla. Látod, a piac is mennyire más, a régi kofák csak évtizedek foszló emlékképeiből tekintenek vissza, kendőkeretezte arcukat többé nem láthatod, mégse szomorkodj, mert a hiány, amit most lajstromozol, arról beszél, hogy elszaladtak az évek, azzal meg együtt kell élned már, mert az a valóság.

Azért a régi idők ünnep előtti hangulatát jó visszaidézni. Azt, amikor ballagtatok apátokkal az utcán, az emberek köszöngettek egymásnak, kellemes ünnepeket – mondták a „kor” kívánta szóval, amely száműzte a szakralitást a köszöntésből –, és olyan békésnek, nyugodtnak tűnt minden. Pedig nem volt az. Csak az élet lassú tempója miatt tűnik annak így, a távolból.

A te kis magánkrónikád tartsd meg magadnak, őrizd a szeretetteljes öreg csavargó, Csorosz emlékét, aki a Tóth zöldségestől mindig számíthatott valami kis napi adományra, őrizd azt a látványt, ahogy a taligát toló Bajkai mama lassú járással rendre feltűnik, meg a nagy erejű fuvaros, Papp Sanyi vonulását is a két hatalmas muraközivel. Ők is a piacképhez tartoznak, a fantázia eléd vetíti a múltból, jönnek az áruval, aztán fordulnak, hogy előteremtsék a másnapra valót. Sosem rohantak, mint ma az emberek, de ezt tisztáztad már, más a tempó, sodor a kényszer, ráragad egyikről a másikra, mintha az életük múlna ezen, még rohanni kell, venni, venni, mielőtt ránk szakadna a „hosszú hétvége” – vagyis az ünnep és annak a csöndje. Ha létezne még egyáltalán az az egykori csönd. De ideje végre elfogadnod: nincs gyerekkorod meghittsége, nincs a kisváros nyugalma, mert ez már nem is kisváros, az élet gyors, a napok rohannak, te pedig itt lent rovod egyre szűkülő köreidet. Nem emlékeid közösségében élsz, azt csak a gondolatod őrzi, de ez a mostani a valóság, ez hangos és nyüzsgő – kivált egy héttel a jövőnket meghatározó aktus előtt –, élj hát benne otthonosan. De őrizd szívedben a régit is, annak csöndjét, amely benned van, és marad, mindvégig.