A locsolók… hát azok nemigen tolongtak a lányos házaknál, legalábbis városon. Kosztolányi Dezső írta egykor: „Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe / viszik a zavaros szagos vizet, / a lány piros tojást tesz el merengve…” Falun ez még csak-csak igaz, de a városokban a szokás, tudjuk, a korábbi locsoláskultuszhoz képest elhalóban. Ezért is övezi különös figyelem a Hollókőn, a szentendrei skanzenben és másutt tartott húsvéthétfői hagyományőrző programokat. Vagy a baranyai Bóly község német lakóinak másfél évszázada élő népszokását, az Emmauszjárást. Ez azt a bibliai történetet eleveníti meg, amikor a feltámadt Jézus megjelenik az Emmausz felé tartó tanítványainak.

A mélyen vallásos bólyiak a XIX. század derekán a szőlőhegyek által ölelt falu fölött, a Marienberg-dűlő tetején Kálvária-kápolnát állítottak. Attól kezdve a húsvéthétfői misét mindig ott tartották. A kápolnához vezető utat elnevezték Emmausz-útnak. A mise után a férfiak betértek az útba eső présházakba, beszélgettek, egymás borát kóstolták. Később ez átalakult családi vendégeskedéssé. Az ünnepre készült sonkát, főtt tojást, süteményeket a présházakhoz vitték, és olykor késő estig tartott az együttlét. Az idők során a sváb faluba települt magyarok is átvették a szokást, amely így a befogadás, az együttélés jelképévé lett. Az Emmauszjárás ma már idegenforgalmi látványosság is, amelyre számos vendég érkezik külföldről.

Visszatérve a locsolkodás szokására: ez egyfelől a tavaszi megtisztulást, megújulást jelképező aktus, másfelől szakrális gyökérzetre is utal. A Dombiratoson följegyzett legenda szerint amikor tanítványai Jézust nem találták nyugvóhelyén, a sírbarlangban, az asszonyok a keresésére indultak. A sír körül álldogáló zsidók vízzel öntötték le őket, nehogy elhíreszteljék a Megváltó feltámadását. Az asszonyok azonban annál inkább hirdették, hogy Jézus feltámadt.