Ki nem állhatta a közhelyes idézeteket, kerülte a naiv intelmeket, de mindig belebotlott azokba a neten. Ilyenkor sietve lapozott. Azért volt, hogy megadta magát.
A minap szinte minden válságos élethelyzetre ráhúzható négy mondatra lelt a közösségi oldalon: „Lehetetlen – mondta a Büszkeség. Kockázatos – mondta a Tapasztalat. Felesleges – mondta az Ésszerűség. Próbáld meg – suttogta a Szív.” Most nem lett dühös. Előjött egy emlék. Tévévetélkedő. Egy házaspár küzd a nyereményért. Egyre feszültebbek. Két kisfiút nevelnek, és most mindennél jobban kell nekik a pénz.
Pereg a műsor. Mind közelebb jutnak a sikerhez. Most egy számot kell megjelölniük. Mi más lenne a mágikus számuk, ha nem a gyermekekhez kötődő. Megteszik a hatost. Ez a nagyobbik fiú életkora. Majd a sorsdöntő pillanatban megjelölik a négyest, ennyi éves a kisebb gyermek. Várakozás, és a szemükből előbújó könny jelzi: sikerült!
Nyertek. Több millió forintot. Mégsem lettek egy fityinggel sem gazdagabbak: a nyeremény épp annyi, ami elegendő a súlyos beteg hatéves fiuk őssejt-beültetésére, külföldön. Másra nem futja majd, de semmi nem számít, csak az, hogy a család boldogsága kiteljesedhet. A fiatalok mindennél többet nyertek: életreményt. Gyermekjövőt. A kisebb fiú a dolog tétjéről mit sem tudva pusztán a létével, a négyéves korával szolgálta testvére teljes létre igazodását. Csoda? Nem szabad játszani ezzel a szóval. Hogy a nyeremény a legjobbkor a lehető legjobb helyre ment, nagy szerencse. A kisfiú gyógyulása – mert rendbe jött később – még nagyobb. Olykor a sors kiigazítja azt, amit korábban elrontott.
Az emlékező kölyök volt még, amikor Jávorszky Dönci bácsi, a nagyhírű, rendkívüli tisztelet övezte szerzetes-orvos megkérdezte a kórházi szobában: imádkoztál-e ma már, fiam? Tőle hallotta: két fajta orvos van, az egyik hívő, a másik hitetlen, de az is megtér, csak talán már későn. Sok év telt el utána, amikor egy fiatal doktor keze alá került. Hosszas vizsgálat, közben beszélgettek. Szóba került egy csodának tűnő eset. Egy kéthetes parányi baba, Woody Lander kritikus állapotban volt egy angliai kórházban. A szülők végig ott voltak a mellette. És egyszer csak beállt nála a klinikai halál. Az orvosok mindent megpróbáltak, hogy visszahozzák. Amikor vezető orvos a hosszú küzdelem után jelezte: már nincs mit tenni, az édesanya zokogásban tört ki. Az apa, aki – utóbb kiderült – kisebb szívrohamot élt át, némán nyelte a könnyeit. Az egyik nővér felemelte Woody élettelen testét, szülei kezébe adta, hogy elbúcsúzhassanak tőle. És akkor megtörtént a hihetetlen: a baba köhögött egyet és megmozdult. Az orvos- és nővércsapat azonnal akcióba lendült. Stabilizálták a kicsi állapotát. Valaki keresztet vetett. És akkor a szülők nem tudtak mást tenni, csak zokogni, zokogni.
Hisz a csodákban? – kérdezte emberünk a fiatal orvost. – Ha hiszek, ha nem, olykor vannak – válaszolta a doktor. A vizsgálat befejeződött. Az ajtóból az orvos még visszafordult, és ennyit mondott: egyébként hiszek.
