Láng, gyöngy, anya…

2018. május 6. (vasárnap) 9:10 - Várkonyi Balázs

Szabadkán vagyunk. A Kertváros csendes utcájának utolsó házába idegen tér be. Később ezt írja: „Mindenfelé szőlők és gyümölcsösök látszanak, melyek közül csak itt-ott meredeznek elő többnyire vakolatlan falaikkal az új házak. A csend és a nyugalom féltve őrzött szigete ez. … A gyermekkori emlékek gyűjteménye a ház egyszerű falai között ma is frissen megtalálható.

A lakás patinás múltat őriz. A család két évszázados útjai futnak itt össze az aranyos szívű, drága édesanya és a megelégedett testvér könnyed, élvezetes élőadásában. … Anya és lánya élnek megértő szeretetben, és naponta szövögetik, erősítgetik azokat a láthatatlan szálakat, amelyek mind szorosabbra fűzik őket életük egyetlen értelméhez.”

1936 kora tavasza volt, amikor Kolozsy-Csuka János ezt a szavakból szőtt idilli képet a közönségnek felmutatta.

Ugorjunk háromnegyed esztendőt. Már bent járunk a télben. Képzeletbeli utunk Szabadkára vezet, a Kertváros egyik utolsó házába, ahol pár hónappal korábban a „csend és a nyugalom féltve őrzött szigetét” lelte a krónikás. A házban most is csend van. De most mély, fájdalmas, halálos csend. Anya és lánya némán fogadják a betérőt. Udvarias távolságtartással. Most is, mint nem is rég, megértő szeretetben telnek napjaik, de megrendítő a hiány. Ezért némán magukba zárkóznak. Késő már, elfoszlottak a „láthatatlan szálak”, amelyek nemrég még „mind szorosabbra fűzték őket életük egyetlen értelméhez.” Mert életük egyetlen értelme, a kor egyik legnagyobb hatású költője, Kosztolányi Dezső 1936. november 3-án elment az örökkévalóságba.

Néhai Kosztolányi Árpád szabadkai gimnáziumi igazgató özvegye, Brenner Eulália és lánya, Kosztolányi Mariska ülnek hát a csöndes kertvárosi utca utolsó házában. Szótlanul. Gondolatban még emlékeket idéznek. De a hetvenéves édesanya nem mondhatja soha többé fiának, hogy „én drága Didém” – ahogy mindig is becézte –, Mariska sem beszélhet bátyjáról repesve, mint szokott, és nem kiálthat fel a rádió mellett ülve, hogy „Mama, ő beszél, a mi Dezsőnk” – ő mindig így nevezte fivérét. A kertvárosi ház elcsöndesedett. A bánat lenyomta a szót a torkokon.

A szemtanú írja: „Mint valami kisgyermeket, úgy simogatja a szavaival. Még soha nem láttam anyát ilyen mélységes szeretettel beszélni fiáról.” Igen, így volt még ’36 tavaszán. Aztán a nyirkos november végleg múlt időbe tette e szavakat is. Eulália asszonyról fia a tökéletes jellemzést az Anya arca című versében fogalmazta meg e két sorban: „Ha ment az erdőn, ment az úton / Ketten mentek az élet és ő.” Mert az Anya volt a család összetartó ereje: az élet maga. De ahhoz már az ő ereje is kevés volt, hogy fiát még itt tartsa. Az senkinek sem sikerül.

Vasárnap az anyákra gondolunk. Az is, aki már virágot neki nem vihet. És aki még megteheti, vigyázva élje életét. Mert egy anyának a legtöbb, amit adhat a gyermeke, hogy megóvja magát; hogy soha kelljen a hiányába belerokkanni annak, aki Kosztolányi szerint a legszebb szavak sorában a láng és a gyöngy után harmadikat viseli: anya.

A rovat további hírei: Napraszóló

Lóháton, vaksötétben

Lóháton, vaksötétben

2018. október 14. (vasárnap)

Úgy hívták, Meglepetés Jani. Na jó, persze, hogy nem ez volt a rendes neve, a kiskölykök titulálták így, miután megvitatták, hogy szerintük a Jack a John becézett alakja. És az eredeti név így hangzott: Surprise Jack.

A lóban ló van

A lóban ló van

2018. október 07. (vasárnap)

Patkányok, sorakozó! Jön a Messiás.
Nem felejtem ezt a két mondatot, hogy is felejthetném, hisz egészen kivételes, hogy valaki sorakozót rendel a patkányoknak, s magát Messiásnak nevezi. Pedig a felkentség szikráját se lehetett felfedezni benne, vagyis Pityuban, aki mindig ezt kiáltotta, amikor szénért indult a pincébe.

Gyógyszertár, betegek kórusa

Gyógyszertár, betegek kórusa

2018. szeptember 30. (vasárnap)

No lám, nem vagyok egyedül, de mennyire nem, a gyógyszertár tele van lázas tekintetű, szipákoló, köhécselő emberekkel. Ha a várakozók közül valaki még nem kapta el ezt a mostanában aratni kezdett kórt, soha jobb alkalom, ennyi beteg között ő is könnyen beleesik.

Szántani, hegynek fölfele

Szántani, hegynek fölfele

2018. szeptember 23. (vasárnap)

Hófehér fal, nagy, tiszta felületek, kevés fölaggatott dísz. Feszület – hát persze, egy szerzetes szobájában vagyunk –, aztán két szakrális jelkép, egy festmény, Madonna a kisdeddel. És még valami: fekete-fehér fotó, dombhajlatot látni, a domb élén szántó parasztember. Hegynek fölfelé szánt. Jelkép ez, tán hivatásának jelképe is? – kérdezem a pátert.

Egy korszak mintaembere

Egy korszak mintaembere

2018. szeptember 16. (vasárnap)

Könyvet lapozok. Önvallomás. Életútkrónika. Egy emlék a gyermekkorból: „Apám szabósegéd volt a Neumann cégnél, édesanyám varrónő. Szoba-konyhás lakásban laktunk a Józsefváros szívében, a Mária Terézia téren. Első emlékképeimen anyámat látom. Hallom a varrógép finom zúgását, amelynek a hangjára reggel felébredtünk, este pedig álomba duruzsolt bennünket. A poros térre is emlékszem, ott még az akácfák is fulladoztak a porban. Magas templomtornyot is látok, aminek hegye az égig ért.”

Olvasás, életre-halálra

Olvasás, életre-halálra

2018. szeptember 08. (szombat)

Kelj fel, régen szántanak; Csépeltél-e vetésre? Aki e kétsoros intelmet Szent Mihály havi ajánlásként a szántóvetőknek megfogalmazta, a XVI. század különös figurája volt. Újfaluból, a mai Esztergom pereméről indult a nagyvilágba. Krakkóba tartott, a földkerekség egyik legrégibb egyetemére, amely már két évszázada működött. Beiratkozott.

Emberi erőforrás

Emberi erőforrás

2018. szeptember 01. (szombat)

Vándoriskola. Vajon mond-e még valakinek ez a szó bármi is? Tán azoknak, akik Földvárypusztán tanultak ilyenben. De ők, ha még meg is vannak, nyolcvan év fölött lehetnek. Mert hetvenkét éve, 1946-ban nyílott meg a vándoriskola. Kényszerből.