A lakás patinás múltat őriz. A család két évszázados útjai futnak itt össze az aranyos szívű, drága édesanya és a megelégedett testvér könnyed, élvezetes élőadásában. … Anya és lánya élnek megértő szeretetben, és naponta szövögetik, erősítgetik azokat a láthatatlan szálakat, amelyek mind szorosabbra fűzik őket életük egyetlen értelméhez.”

1936 kora tavasza volt, amikor Kolozsy-Csuka János ezt a szavakból szőtt idilli képet a közönségnek felmutatta.

Ugorjunk háromnegyed esztendőt. Már bent járunk a télben. Képzeletbeli utunk Szabadkára vezet, a Kertváros egyik utolsó házába, ahol pár hónappal korábban a „csend és a nyugalom féltve őrzött szigetét” lelte a krónikás. A házban most is csend van. De most mély, fájdalmas, halálos csend. Anya és lánya némán fogadják a betérőt. Udvarias távolságtartással. Most is, mint nem is rég, megértő szeretetben telnek napjaik, de megrendítő a hiány. Ezért némán magukba zárkóznak. Késő már, elfoszlottak a „láthatatlan szálak”, amelyek nemrég még „mind szorosabbra fűzték őket életük egyetlen értelméhez.” Mert életük egyetlen értelme, a kor egyik legnagyobb hatású költője, Kosztolányi Dezső 1936. november 3-án elment az örökkévalóságba.

Néhai Kosztolányi Árpád szabadkai gimnáziumi igazgató özvegye, Brenner Eulália és lánya, Kosztolányi Mariska ülnek hát a csöndes kertvárosi utca utolsó házában. Szótlanul. Gondolatban még emlékeket idéznek. De a hetvenéves édesanya nem mondhatja soha többé fiának, hogy „én drága Didém” – ahogy mindig is becézte –, Mariska sem beszélhet bátyjáról repesve, mint szokott, és nem kiálthat fel a rádió mellett ülve, hogy „Mama, ő beszél, a mi Dezsőnk” – ő mindig így nevezte fivérét. A kertvárosi ház elcsöndesedett. A bánat lenyomta a szót a torkokon.

A szemtanú írja: „Mint valami kisgyermeket, úgy simogatja a szavaival. Még soha nem láttam anyát ilyen mélységes szeretettel beszélni fiáról.” Igen, így volt még ’36 tavaszán. Aztán a nyirkos november végleg múlt időbe tette e szavakat is. Eulália asszonyról fia a tökéletes jellemzést az Anya arca című versében fogalmazta meg e két sorban: „Ha ment az erdőn, ment az úton / Ketten mentek az élet és ő.” Mert az Anya volt a család összetartó ereje: az élet maga. De ahhoz már az ő ereje is kevés volt, hogy fiát még itt tartsa. Az senkinek sem sikerül.

Vasárnap az anyákra gondolunk. Az is, aki már virágot neki nem vihet. És aki még megteheti, vigyázva élje életét. Mert egy anyának a legtöbb, amit adhat a gyermeke, hogy megóvja magát; hogy soha kelljen a hiányába belerokkanni annak, aki Kosztolányi szerint a legszebb szavak sorában a láng és a gyöngy után harmadikat viseli: anya.