Egy ember szíve a szelencében

Várkonyi Balázs - 2018. június 17. 15:59

1735-ben járunk. Április hó utóján postakocsi igyekszik francia földön a kisváros, Grosbois felé. Megérkezik, a kamalduli szerzetesek kolostoránál megáll. Követek szállnak ki a kocsiból, egyikük kezében faládikó. A házfőnök elébük jön. Beinvitálja őket.

Tudott már a jövetelükről, korábban jelentették neki azt is, mit hoznak, egyenesen Rodostóból. Szertartásosan átveszi a kis ládát. Óvatosan kinyitja. Egy arany szelencét emel ki belőle. Keresztet vet rá. Imádkozik.

Kísérőlevél is tartozik a küldeményhez. A páter olvassa: „Por és hamu, melyet egykor Ferenc fejedelemnek neveztek.” És a szelencében ott van a bujdosó szabadságharcos gróf, Erdély hajdani ura, Magyarország egykori vezénylő fejedelme, a rodostói száműzetésében meghalt II. Rákóczi Ferenc bebalzsamozott szíve.

Pontosan háromszáztizenöt éve, 1703. június 16-án robbant ki a nevével fémjelzett szabadságharc. Azon év tavaszán a Habsburgok abszolutizmusa ellen lázadó Thököly kurucai, a szélnek eresztett végvári katonák és a szegényparasztok elégedetlensége a Tiszaháton spontán mozgalomban egyesül. Elhatározzák: csapatuk vezetésére hazahívják a Lengyelországba menekült Rákóczi Ferencet. A gróf eleget tesz a kérésnek, és június 15-én fogadja a két és félszáz paraszt-katonájával elébe menő Esze Tamást. Másnap Vereckénél átlépi a határt. Háromezer fős sereg áll készen a harcra.

Rákóczi szállóigévé lett jelmondata szellemében – Cum Deo pro patria et libertate! Istennel a hazáért és a szabadságért! – nyolc évig tart a küzdelem, amely végül elbukik. De ha csonkán is, megmarad a rendi alkotmány, és a Habsburg birodalom nem nyeli el Magyarországot. A fejedelem menekülni kényszerül. Francia földön talál menedéket, majd Rodostó a végső életállomás…

De hogy került a szíve Grosbois-ba? A halál közeledtét érző Rákóczi végrendelkezett. Értékeit bajtársaira és szeretteire hagyta, a bujdosókat a török nagyvezér oltalmába ajánlotta. Végül rendelkezett, hogy halála után testét a rodostói görög templomban helyezzék el, de a szívét emeljék ki, vigyék Grosbois kolostorába, ahol franciaországi évei alatt sok időt töltött, osztozva a kamalduli páterek mindennapjaiban. A szerzetesek a szívet ősi temetkezési földjükbe rejtették, s a hajdani vendég emlékét hűen őrizték. Egy követ is állítottak, amelyet az idő ugyan elemésztett, de latin nyelvű feliratát ismerjük:

„E kolostor temetőjében nyugszik a szent életű II. Rákóczi Ferencnek, Isten kegyelméből a szent római birodalom hercegének, Erdély fejedelmének, a magyar királyság részei urának s a székelyek grófjának szent szíve, ki az isteni gondviselés csodálatos rendeléséből az élet különféle viszontagságain keresztül vezéreltetve elnyugodott az Úrban, a Boszporusz melletti Rodostóban, a világ üdvének 1735. évében, április hónap 8. napján, életének 59. esztendejében.”

II. Rákóczi Ferenc a szatmári békekötés után a felkínált közkegyelmet nem fogadta el. Kitartott a magyar függetlenség eszméje mellett, bujdosni kényszerült. Az utókor hősként tiszteli.