Énlaka, emlék és magatartás

2018. június 30. (szombat) 10:34 - Várkonyi Balázs

"A vén torony kövei izzadtak a ködtől és sötét hajlataiban századok igézete nyugszik. Gyermekek meztelen lábanyoma látszik a hiányos lépcsők finom porában és szédülten meginog a rozoga torony, mikor a nehéz harang elcsattan benne.”

Ázott kutya rágcsál, kedvetlenül. Az eső, a szél elrontja a jóérzést, hogy maradék ennivalót lelt a fa alatt. Igaz, reggel a gazdája megetette, így nem is lehet éhes. Morcos ő is, mint az ablakom előtt elmenő emberek ezen az őszies napon. Számomra sem ez a leghibátlanabb örömidő. A szemlélődésből visszatérek olvasnivalómhoz. A kinti időjáráshoz illik a hangulata: „A szél fújja a fenyők haját, és borzolja a tollat a templom gerincére szállott varjún. A fekete, vedlett toronyban sejtelmesen sírnak az ércvirágok, a harangok.”

E két varázsos mondat Nyírő József Az én népem című regényéből való. Hogy a könyvet fölüssem, arra zenész barátom üzenete késztetett, így szól: „1599 km, kiállítás-megnyitó, koncert, tűz, elengedés, elfogadás, kaszálás, gyümölcsös, megbeszélés, Sződ-Mád-Orotva-Énlaka-Sződ. Hejjj!” Irigylem az útért. Székelyföldre tart, ahol a második otthonára lelt a kicsi kis Énlakában. Ott magam is nem egyszer megfordultam, a kis öregek, a mesebéli házak, a megindítóan szép erődtemplom vissza-visszahúzott. Barátom rendre nagy társaságot csábít oda, s ilyenkor pár napra az egyébként csöndes falu megéled.

Vissza a könyvhöz. Nem dobja fel az embert, de szomorúságában is szép.

„A templom hegyen van és őrzi a kicsi falut. Az apró székely házak némák, mint egymás mellé tett kicsi fehér koporsók.
Az új pap a cinteremtől nézi a falut. Ma lesz a beiktatója. Lábai körül földbe fulladt sírkövek jelzik az egykori temetőt s a templom tövében, a csepegés alatt néhány apró, reves koponyacsontdarab sárgállik. Arasznyira se lehet leásni, hogy sírokat ne bolygasson meg az ember.

Háta megett az egyházfi megzergeti a kulcsokat:

- Harangozhatok-e tiszteletes úr?

A pap bólint és az egyházfi a megőszült cserefaajtóhoz lép, kizárja és feldörget a toronyba. A vén torony kövei izzadtak a ködtől és sötét hajlataiban századok igézete nyugszik. Gyermekek meztelen lábanyoma látszik a hiányos lépcsők finom porában és szédülten meginog a rozoga torony, mikor a nehéz harang elcsattan benne.”

Egyelőre becsukom a könyvet. Majd előveszem alkalmasabb hangulatban. Amúgy a végső üzenete – tudom, olvastam már régebben – nem is olyan lehangoló. A fiatal lelkész sorskrónikája a keret, de végső soron a kisebbségi létre kényszerített, inaszakadtáig küszködő parasztközösség élete elevenedik meg. Az a sors, amely nem adja meg, hogy „rendes” orvoshoz vigyék gyermekeiket – szerencsére ott van egy Magyarországon tanult doktor. Diplomáját a román hatalom nem honosította, így csak titokban, éjjel megy betegeihez. És ingyen gyógyít. Nyírő József a szolidaritás másféle, a nemzeti különbségen fölülemelkedni képesség példáját is adja: a románok az ő falujukban meghalt magyar fiút úgy gyászolják, mintha a sajátjuk lenne.
Az 1948-ban emigrált író, Cs. Szabó László naplójában, az Őszi nappalokban fogalmazza meg: „A magyarság – szellemi képlet, történelmi állapot, emlék és magatartás”. Hitem szerint ez a szellemi képlet nagy időkre megmarad a magyarok lakta vidékeken. Énlakán is.

A rovat további hírei: Napraszóló

Hogy hívnak, kis boxos?

Hogy hívnak, kis boxos?

2019. február 16. (szombat)

Borsós. Borzas. Ebes. Elep. Kócs. Kormópuszta – mintha leckét mondana fel, úgy sorolja a hortobágyi gazdaságok nevét, tizenkettőt, ahová az ötvenes években kitelepített családok kerültek, kényszermunkára. És most telefonon invitál: készül az egykori száműzetése színhelyére, tartsak vele, hisz már kétszer együtt mentünk. Majd meglátjuk, mondom neki, hogy időt nyerjek.

Újvárosi hódítók

Újvárosi hódítók

2019. február 10. (vasárnap)

Ismét egy évforduló. Nem „kerek”, nem is évszázadot megidéző – egyszerű, szerény, amolyan semmi különös nap a kalendáriumban. De valakiknek nagyon sokat jelent: a fiatalságukra emlékeztet. És voltaképpen az egész életükre.

A farkas nem ordít be…

A farkas nem ordít be…

2019. február 03. (vasárnap)

Éjszakai csönd volt. A kisfiú az ablak előtt állt, kifelé nézett, közben meztelen talpát néha fölemelte és a másik lábához dörgölte. Fázott zokni nélkül. Anyja csodálkozva figyelt, majd, hogy nem történt semmi, megszólalt: Mit csinálsz te itt? A fiúcska majdnem összeesett az ijedségtől. Azt motyogta, hogy nem tudott aludni. Anyja gyorsan ágyba dugta.

Umcacca és társai

Umcacca és társai

2019. január 31. (csütörtök)

Egy hirdetésben bukkanok rá: Kucorgó tér. Hangulatos, kedves név, a terecske is biztosan rászolgált erre; de mitől lett kucorgó?

A faegér papája

A faegér papája

2019. január 30. (szerda)

Az elegancia, barátom, az elegancia az ok! Nagy hirtelen ezt adtam magyarázatként, amikor szomszédom megkérdezte, mi a csudának nekem laptophoz egér.

Munkaélmény, életpélda

Munkaélmény, életpélda

2019. január 27. (vasárnap)

Úgy hívták: „a kis sánta amerikai”. Olajmunkás körökben terjedő kósza legendák hőse volt. Ha volt egyáltalán. Mert olyan valószerűtlen, hogy valaki, akinek neve sem ismert, igaz történetek főszereplője legyen. De ez csupán az én fikcióm.

A bunyós masiniszta

A bunyós masiniszta

2019. január 19. (szombat)

Szörnyű hibát vétett azon a régi januári estén Tóth Gyula fékező: vacsora után a szálláshelyen a saját lábára húzta Klenner mozdonyvezető becses lábbelijét, a szőrcsizmáját. A masiniszta, hogy megnevelje a vétkest, a szőrcsizmával agyba-főbe verte.