"A vén torony kövei izzadtak a ködtől és sötét hajlataiban századok igézete nyugszik. Gyermekek meztelen lábanyoma látszik a hiányos lépcsők finom porában és szédülten meginog a rozoga torony, mikor a nehéz harang elcsattan benne.”
Ázott kutya rágcsál, kedvetlenül. Az eső, a szél elrontja a jóérzést, hogy maradék ennivalót lelt a fa alatt. Igaz, reggel a gazdája megetette, így nem is lehet éhes. Morcos ő is, mint az ablakom előtt elmenő emberek ezen az őszies napon. Számomra sem ez a leghibátlanabb örömidő. A szemlélődésből visszatérek olvasnivalómhoz. A kinti időjáráshoz illik a hangulata: „A szél fújja a fenyők haját, és borzolja a tollat a templom gerincére szállott varjún. A fekete, vedlett toronyban sejtelmesen sírnak az ércvirágok, a harangok.”
E két varázsos mondat Nyírő József Az én népem című regényéből való. Hogy a könyvet fölüssem, arra zenész barátom üzenete késztetett, így szól: „1599 km, kiállítás-megnyitó, koncert, tűz, elengedés, elfogadás, kaszálás, gyümölcsös, megbeszélés, Sződ-Mád-Orotva-Énlaka-Sződ. Hejjj!” Irigylem az útért. Székelyföldre tart, ahol a második otthonára lelt a kicsi kis Énlakában. Ott magam is nem egyszer megfordultam, a kis öregek, a mesebéli házak, a megindítóan szép erődtemplom vissza-visszahúzott. Barátom rendre nagy társaságot csábít oda, s ilyenkor pár napra az egyébként csöndes falu megéled.
Vissza a könyvhöz. Nem dobja fel az embert, de szomorúságában is szép.
„A templom hegyen van és őrzi a kicsi falut. Az apró székely házak némák, mint egymás mellé tett kicsi fehér koporsók.
Az új pap a cinteremtől nézi a falut. Ma lesz a beiktatója. Lábai körül földbe fulladt sírkövek jelzik az egykori temetőt s a templom tövében, a csepegés alatt néhány apró, reves koponyacsontdarab sárgállik. Arasznyira se lehet leásni, hogy sírokat ne bolygasson meg az ember.
Háta megett az egyházfi megzergeti a kulcsokat:
- Harangozhatok-e tiszteletes úr?
A pap bólint és az egyházfi a megőszült cserefaajtóhoz lép, kizárja és feldörget a toronyba. A vén torony kövei izzadtak a ködtől és sötét hajlataiban századok igézete nyugszik. Gyermekek meztelen lábanyoma látszik a hiányos lépcsők finom porában és szédülten meginog a rozoga torony, mikor a nehéz harang elcsattan benne.”
Egyelőre becsukom a könyvet. Majd előveszem alkalmasabb hangulatban. Amúgy a végső üzenete – tudom, olvastam már régebben – nem is olyan lehangoló. A fiatal lelkész sorskrónikája a keret, de végső soron a kisebbségi létre kényszerített, inaszakadtáig küszködő parasztközösség élete elevenedik meg. Az a sors, amely nem adja meg, hogy „rendes” orvoshoz vigyék gyermekeiket – szerencsére ott van egy Magyarországon tanult doktor. Diplomáját a román hatalom nem honosította, így csak titokban, éjjel megy betegeihez. És ingyen gyógyít. Nyírő József a szolidaritás másféle, a nemzeti különbségen fölülemelkedni képesség példáját is adja: a románok az ő falujukban meghalt magyar fiút úgy gyászolják, mintha a sajátjuk lenne.
Az 1948-ban emigrált író, Cs. Szabó László naplójában, az Őszi nappalokban fogalmazza meg: „A magyarság – szellemi képlet, történelmi állapot, emlék és magatartás”. Hitem szerint ez a szellemi képlet nagy időkre megmarad a magyarok lakta vidékeken. Énlakán is.
