Északi szélesség 47 fok 30 perc 40 másodperc, keleti hosszúság 19 fok 5 perc 15 másodperc: semmi rébusz, ezek egy amúgy jelentéktelen pesti hely földrajzi koordinátái. Aki rákeres a térképen, a Városliget egy csupasz dombját leli. Földhalomként valóban jelentéktelen. És mégsem.
A régmúltban ott sík lapály volt, s úgy szól a legenda, hogy 1896-ban a millenniumi ünnepségek előtt a vármegyék által küldött földből ott koronázódombot építettek. Ám ebből egy szó sem igaz. 1867-ben a koronázásra valóban emeltek egy dombot, de nem a ligetben, hanem a Lánchídnál, a későbbi Ferenc József téren. Akkoriban azon a városligeti ponton állt az ismert kávéház, a Kolegerszky kioszk, és a virágkiállítás-pavilon. Később a nemzetközi vásár épületeit húzták fel ott. Nem voltak azok se szépek, se egy ligetbe illők, s amikor a ’70-es évek elején fölöslegessé váltak, jöttek a nagy gépek. Bontottak. Helyükön aztán ’74-ben már egy domb állt. Nem éppen tiszta földből készült. A rideg valóság: a bontási törmeléket nem akarták messzire elhordani, emeltek hát a tégla- és betontörmelékből egy dombot, azt fedték némi földdel. Szánkódomb épült – ez volt az akció fedőneve. Telente a gyerekek tényleg örültek neki.
De hol van a címben ígért Bandika meg az ő sámlija? Mikor jön már végre? Hát most.
Fotó:Fortepan
Egy augusztusi este, 1983-ban. Átvágunk a Városliget fái között, mindenfelé emberek, ott, ahol máskor estidőben csak egymásra lelt fiatal párok andalognak, most nagy tömeg jön a Hermina út felől, a Dürer kert irányából is meg a Hősök teréről, és mindenki a szánkódombra tart. Igyekszünk, nehogy lekéssük a nagy eseményt. Ismerősökbe botlunk, együtt csörtetünk tovább, kisfiuk, Bandi hóna alatt sámli, az lesz az ülőalkalmatossága. Végre odaérünk. Épp időben, már hallani a kürtjelet, a távolból ütemes dobszó hangzik, a reflektorfények mögötti homályban először csak fejek tűnnek fel, aztán a jelmezes alakok fölérnek a domb gerincére, menetüket zászlósok nyitják, mögöttük sokaság, egy perc alatt benépesül a természet adta színtér. Bámulatos látvány. Bandika szájtátva néz. A kisfiú a hosszú előadáson feszülten figyel, végig éber, pedig jócskán benne vagyunk a sötét estében. Kaland ez számára. Majd egyszer, később mindent érteni fog, most még tán csak a hely szelleme az, ami megérinti, de István királyról nem sok tudása lehet.
Jó néhány év után Bandika – jaj, nem, akkor már jó régen András volt, felnőtt, egyetemista –, szóval szembe jött az utcán, leültünk egy kávé mellé beszélgetni. Elmondta, jogtörténésznek készül, lelkesen mesélt addig általam nem nagyon ismert titkokról, hogy Szent István törvényei mennyiben voltak humánusabbak László király keménységéhez képest, hogy István miként tette lehetővé, hogy a szolga megválthassa magát a büntetés alól és így tovább. Kérdeztem az ifjút, emlékszik-e még arra az estére a városligeti szánkózó dombon, ami akkor lett Királydomb, azt válaszolta: hát hogyne, alighanem minden ott dől el, 1983. augusztus 18-án, két nappal Szent István ünnepe előtt.
