Vándoriskola. Vajon mond-e még valakinek ez a szó bármi is? Tán azoknak, akik Földvárypusztán tanultak ilyenben. De ők, ha még meg is vannak, nyolcvan év fölött lehetnek. Mert hetvenkét éve, 1946-ban nyílott meg a vándoriskola. Kényszerből.
A háborús pusztítás után ugyanis a községi iskolának csupán öt tantermét tudták használható állapotba hozni, a külterületen élők gyermekei így szó szerint kiszorultak onnét. Ezért szükségből megnyitották a pusztai alkalmi tanodát, ahová az oktatók mentek helybe, a diákjaikhoz. De ez sem hozott igazi megoldást: ott nem voltak sem megfelelő taneszközök, sem igazi motiváció – mert a gyerekek csak afféle iskolapótlékot láttak benne, nem igen vették komolyan. Szüleik is sokszor inkább munkába vitték őket, mintsem a pusztai oktatóhelyre. A vándoriskola így szép lassan megszűnt.
Közben az „igazi”, a falusi intézményben napibéres szolga híján a takarítás a felső tagozatosokra hárult. A kályha fűtése is, de mert az iskolavezető ezt félt rájuk bízni, sokszor inkább be sem fűtöttek. És az újabb egy év alatt alig javultak az állapotok. 1947 februárjában ez a jelentés ment az oktatási hatósághoz: „A növendékek túlnyomó része téglákra rakott deszkákon ül, magasabb téglacsomókra ismét deszka s ez alkotja az írólapot. Egy véletlen mozdulatra az egész alkotmány összedűl.”. Megint eltelt egy esztendő, és 1948 őszén már „csak” két romba dőlt tanterem volt. Ám az iskola valójában nem lett alkalmas a színvonalas munkára. Az új intézmény aztán a hároméves terv révén épült fel.
Fotó: Fortepan
Ami az „emberi erőforrást”, az oktatói minőséget illeti, ugyanaz volt a helyzet, mint a hasonló adottságú falvakban mindenütt: a nevelőtestület zömét Pentelén is a régi népiskolai tanítók alkották. Bár 1948-ig több új pedagógus munkába áll, de szaktanár köztük nem volt. Jött a kényszermegoldás: szakosító tanfolyamok. Igaz, ezek sokszor inkább ideológiai, mintsem szaktárgyi tartalmat kaptak. Később nem is csináltak abból titkot, hogy a tanügyirányítást világnézeti cél vezérelte…
A népiskolai rendszert felváltó általános iskolai modell az oktatóknak kissé idegen volt, úgy látták, a népiskolához képest ez színvonalsüllyedést eredményez. A pentelei tantestület önkritikus megfogalmazása szerint „… becsületes és szorgalmas munkánk még ma nem éri el az általános iskolánkban a kívánt eredményt.” A tudás terjesztéséhez szükséges feltételekről azt írták, hiába állnak ők erre a legnagyobb igyekezettel készen, ha „… népünk nagy részének nincs kedve, ill. akarata a műveltség elsajátításához”. Ugyanakkor a tankerületi főigazgató, Csaplovics József a legnagyobb elismerést fogalmazta meg a tantestületről: „Rendkívüli gazdasági elesettségében is megőrizte az igazi nevelő emelkedett szellemiségét. Felkészültségének különböző állapotából demokratikus érzésekkel, jó szándékkal juttatta el az ismereteket tanítványaihoz.”
Hétfőn becsengetnek. Ismét egy év csapatmunka. És a főszereplő az emberi erőforrás – gyermek és felnőtt képében. De a pedagógus, ő a lelke mindennek.
