1915 novembere elején értékes küldemény érkezett Pentelére, Farkas József kisbirtokos portájára. Egy ezüstóra. Míves darab, igazi mestermű, szép rajzolattal. És az tette igazán különlegessé, hogy ki küldte: Ausztria császára, Magyarország apostoli királya, I. Ferencz József. Az ő szignóját véste a fedlapra a bécsi ötvös.
Az uralkodó az óra mellé akkortájt jókora összegnek számító ötszáz koronát is tétetett a magánpénztárából. Köszönet volt ez azért, hogy a Farkas-család minden fia a haza szolgálatába állt. Nyolcból nyolc!
Amikor az utolsó legény is bevonult, Farkas József és felesége már csak azért imádkozhatott, hogy a nyolcból valamennyi élje túl a háborút. A meglepetés akkor érte őket, amikor egy szép napon a legkisebb fiú megjelent a ház kapujában. A hadparancsnokság úgy döntött, leszereli, hogy legalább ő, a legfiatalabb kapja meg az esélyt; ha a többi el is esik, maradjon meg legalább egy a népes családból.
Három fiú a fehérvári 69-es gyalogezredben harcolt, a legendás Hindenburg-bakák közt. Testvéreik a 17-es népfelkelő gyalogezredben. Részesei lehettek dicsőséges pillanatnak is: ott voltak az áttörésnél, amelyet a hadtörténet caporettói csodának nevez. De a harctéren voltak a rettenet óráiban is: megjárták a doberdói poklot. A háborúból végül csak ketten térhettek vissza a Farkas-fiúk közül. Fivéreik odavesztek. Se ezüstóra, se pénz, semmi sem adhatott a családnak vigaszt. Ahogy a hatszázötven bevonult pentelei közül százötvennégynek a családját sem kárpótolhatta semmi. Elveszett életek soha nem pótolhatók. A mezőváros minden negyedik katonafia vagy a fronton, vagy fogolytáborban halt meg. Pentele mély gyászban volt.
Fotó: Fortepan
Szűk három évtized múltán még nagyobb lett a veszteség. A II. világháború után kétszázötvenkilenc katonai és polgári áldozatot gyászoltak szeretteik. Sokukról máig se tudni, hol halt meg, hol tudták a harc közepette a szerencsétlen katonát elföldelni. Egy éve került elő egy hatvanhatezer nevet tartalmazó hatalmas adattár. Ebben ott áll sok pentelei neve is, Balázs Géza tizedesé például: 1917-ben született, alakulata, fogságba esésének ideje nem ismert, de az igen, hogy az 5967-es fogoly volt a 260-as jelű oroszországi táborban. 1945. január 15-én vesztette életét, s a tábori temetőben nyugszik. Az 1923-ban Dunapentelén született Halasi Andrásról még ennyit se tudunk. Ő is az orosz fronton harcolt, és Szegezsa fogolytáborának névsorában szerepel. További sorsa ismeretlen. Hogy hol nyugszik, talán már soha nem derül ki.
És ott van még a XX. század újabb gyászt hozó traumája: 1956. A forradalom és szabadságharc pentelei áldozatainak száma szerencsére nem százakban mérhető. De aki egyetlen egy gyermekét, szülőjét, szerettét veszti el, annak az az egy is rettenet. Különösen, ha ott a halotti papíron a kegyetlen szó: tüdőlövés. Vagy fejlövés. Vagy a legszörnyűbb: robbanás tépte darabokra.
Értük, a város halottaiért is szól a harang, gyúl a gyertyaláng a hétvégén. Neveik nélkül csonka lenne a közösségi emlékezet.
