Előttem embersokaság kígyózik, délidő van, a környék legjobb rántott szeletére vár mindenki. Minőségi, nem vágják a húst papírvékonyra, nem klopfolják ki belőle a „lelket” is, frissen készül, még forró, amikor a legéhesebbek az árudából kilépve falni kezdik.
Várunk a sorunkra. Három srác olvasással múlatja az időt. Az olvasás azért túlzás: egy gyűrött bulvárújságot forgatnak, csak a képeket nézegetik. Egyszer csak felröhög az egyik, mutogat társainak, a legkisebb erőltetett csodálkozással, szörnyülködést mímelve mondja: hogy? miiii? száz-tizen-egy éééves? Mit szívott, hogy ennyit élt? – próbált szellemeskedni. Többen fölkapjuk a fejünket.
Hamar rájövök, a piliscsabai asszonyról beszélnek, nincs egy hete, hogy elhunyt. A fiúk nem tudnak betelni a különös hírrel, sorra vesznek mindent, hogy a néni téeszben és erdőgazdaságban dolgozott egészen hetvenéves koráig, megözvegyült, három gyermeke közül a legkisebb gondoskodott róla. Amikor ott tartanak, hogy hét unokája meg tizennégy dédunokája, és még öt ükunokája is született, már végképp ízléstelenre váltanak: miért kellett neki annyi? És mit tudott csinálni azzal a rengeteg kisgyerekkel?
A várakozók feszengenek, de még nincs vége, a cikkből idéz a legnagyobb – igen gyatrán olvas –, annál tart, hogy régebben megkérdezték az anyókától, mi a hosszú élet titka, ezt mondta: „Sokat táncoltam és sokat dolgoztam.” Erre az egyik kölök: biztosan sokat csinálta „azt” is. Persze, hogy az „azt” helyén valami más volt, ízléstelen, közönséges, kegyeletsértő, na, itt szakadt el végképp a cérna, egy hatalmasra nőtt férfi a suhancokhoz lépett, föléjük tornyosult, és csak ennyit mondott: elég! Azok elnémultak. Később behúzott nyakkal sündörögtek el.
Tán nem tévedek nagyon, ha azt gondolom, ezek a srácok nem hallottak a pár éve elment kiváló erdélyiről, az író-költő-műfordító Lászlóffy Aladárról, így aztán a Ledőlési határidő című filozofikus szabadversét se ismerik. Abban azt fejtegeti, hogy „a pisai ferdetoronynak minden emberi számítás szerint van már egy ledőlési határideje” – de a fizikának és az alkotó értelemnek hála, a torony végső pusztulása ma még meggátolható. Az ember viszont, bár az orvoslás az ittlétét megnyújthatja, de nem ússza meg. Mindannyiunkra érvényesek a költő mesteri mondatai: „… itt vagyok én és testemben / csecsemőkorom óta egy / öregség tenyészik.”
Régi történet: 1924-ben Kosztolányi Dezső készülő regényéhez, az Aranysárkányhoz Székesfehérváron gyűjt anyagot. Gál János gimnáziumi tanár kalauzolja. Végigjárják a temetőt is. Megállnak egy sírkeresztnél, rajta név: Keresztes Bözsi. És: élt három hónapot. A tanár a Fejérmegyei Napló munkatársának később elmondja: elszomorodva kérdezte a költőt, miért született Bözsi erre a világra, ha szinte rögtön meg is kellett halnia? „Az író mélyen a szemembe nézett, aztán jelentős mosollyal válaszolt: – Éppen azért, amiért mi. Semmi másért.”
Bélik Jánosné Piláth Katalin 111 évet élt. A legidősebb magyar volt. Számára 2018 volt a „ledőlési határidő”.
