Pentelére Terencskének, Totyinak

Várkonyi Balázs - 2018. november 18. 9:10

Régi folyóiratok között matatok. Kezem megáll egy 1990-es Filmvilágon. Szívem szerint való írásra lelek: Szőts István, az – akkor még – élő legenda idézi fel emlékeit. Ha egyetlen más filmet nem alkotott volna, akkor is korszakos alakja lenne kultúránknak: az 1941-ben készült Emberek a havason új fejezetet nyitott a mozgókép hazai történetében. Velencében, a mértékadó fesztiválon fődíjat nyert, itthon és külföldön róla szóltak a szakmai dialógusok.

Aztán jött a baljós 1947, s az akkor született filmje, az Ének a búzamezőkről a „narodnyik” és a „klerikális” bélyeget kapta. Betiltották, kópiáit elkobozták. És a hatalom hirtelen ráébredt, hogy az Emberek a havason is „túl mély katolicizmust” hordoz, hát azt is indexre tették. Magáról írta: „A Búzamezők betiltása óta kegyvesztetté váltam és egy hadüzenet nélküli hidegháborús viszony alakult ki köztem és a magyar film hivatalos irányítói között.”

Megpróbálták beterelni az propagandafilmes akolba, de nemet mondott. Szőts ezzel kiiktatva. Itthon. Mert külföldön a legnagyobbak közt emlegették. Az is volt. És épp ez a nemzetközi presztízs védte úgy-ahogy. Olykor odadobtak neki egy kis munkát, aztán a cenzorok a végeredményt látva – mint emlékezett később – „majdnem ÁVO-ért kiáltottak”.

Eljött 1956. És hol másutt találhatta meg őt október, mint az utcán… a forradalom filmes krónikása lett. Még előtte kapta meg a szépséges Jókai-novella, a Melyiket a kilenc közül? megfilmesítésének lehetőségét, épp október 23-án kezdték a forgatást, ami persze megszakadt: hat forgatócsoportot szervezett, hogy az utcán mindent dokumentálni tudjanak. A filmek többségét azonnal külföldre juttatták. Ő sem kerülhette volna el a sorsát, de időt nyert, mert mire ők, a „kis halak” következtek volna, már Bécsben volt. Közben ugyanis befejezte a Melyiket… forgatását. A film Velencében díjat nyert. Szőts István a Film Színház Muzsikában megjelent levelében mondott köszönetet a gyerekszereplőknek, így:

„...Vasi Lacinak, aki Budapesten, a József utcában szokott rollerozni, a kis Pogácsásnak (igazi nevén Bora Erzsi) és Margitnak, aki már nagylány, hét testvére van és virágot árul esténként a Jászai Mari téri troliállomáson. Pentelére, Kocsis Sanyinak, Totyinak, Terencskének, Ripszer Katinak és a legkisebbnek is, mind a kilencnek.

Velencéből írok, ebből a nagyon szép és különös városból, ahol márványból van a legtöbb ház és tengerből a legtöbb utca. Ide kerültem azzal a filmmel, amelyikben ti is szerepeltek, mind a kilencen. … A mi filmünket is kitüntették. Ezt akarom most nektek megköszönni, mert ebben bizony nagy része volt a ti kedves arcotoknak, szomorkás vagy vidám tekinteteteknek, mozdulataitoknak, ahogy lépkedtek, hancúroztok, bilin ültök, vagy elkeseredve, némán kuporogtok azon az emlékezetes karácsonyi éjszakán...”

Nem tudom, mi lett a kis Totyival és a többi pentelei gyermekkel azóta. Csak azt tudom, hogy velük született meg egy szép-szomorú, felemelő, lelket megérintő film; ami már soha nem feledhető.