Disznótorba invitál egy kedves ismerős. Gyere - mondja - semmit nem kell tenned, csak nézelődsz, meg eszel, iszol. Ha dolgozni se kell, minek menjek? Egyek igyak, szégyenkezve, hogy a férfiak meg az asszonyok egy léhűtő körül szorgoskodnak? Hát nem. De köszönöm a meghívást.
És hogy pótoljak valamit az elszalasztott élményből, hogy beleéljem magam a szokásos rituáléba, a karácsony előtti disznóölés hangulatába, elolvasom az 1883-ban született gazda, Gucsi József visszaemlékezését.
„Reggel ötkor már talpon volt az egész család, amikor a házigazda, egy hozzáértő rokon, a böllér vagy a hentes a hízót leszúrta. A böllér a disznót orjára bontotta, a sonkák kikerekítése után a szalonnát a hátáról kezdték lefejteni, és a gerincoszlopot egyben emelték ki. A hurkába majoránnát tettek, a véres hurkát kölessel, a májast zsömlével töltötték. A rokonságot meghívták a disznótorba, ahol vacsorára húslevest, főtt húst paradicsomszósszal, sült húst, sült kolbászt és hurkát, töltött káposztát, hájas pogácsát tálaltak fel. Megjelentek a disznótorban a maskurák, a cigánynak vagy kéményseprőnek öltözött legények is, akik ételt kéregettek, megpróbáltak lopni a hurkából, kolbászból. A böllérnek egész napi munkájáért kóstoló: hurka, kolbász, friss hús járt. Kóstolót másnap a rokonok, szomszédok is kaptak.”
A hagyomány ma is él. Igaz, a hajdanihoz képest nem sok disznó lesz ezen a télen a jó kezű böllérek „áldozata”. Persze képtelenség is összevetni az iparváros és az egykori agrárfalu gazdaságszerkezetét. Ám azért jó felidézni a régi időket, amikor Pentele a főváros egyik éléskamrája volt: a városmonográfiából tudhatjuk, hogy a két világháború közötti évtizedekben olykor egy héten öt-hat vagon hízott sertést szállítottak Budapestre. Nyáron uszályok, télen szekerek, később autók vitték a húst. A Mezőföld kukoricatermesztése, és a pentelei gazdák hozzáértése, szorgalma tette ezt lehetővé. Ha egy évben nem volt elegendő takarmány, hajóval hozattak délvidékről. Nem kevesebb, mint huszonnyolc dunai malomban őröltek takarmánydarát. Még a már szűkös 1943-as évben is ötezer-nyolcszáz „kövérdisznót” adott el a falu.
Korábban nem volt így: az 1800-as évek végén csupán hétszáz disznó szerepelt a lajstromban. Aztán az új évszázad meghozta a fellendülést. A mangalica mellett megjelent a hússertés, a kesedisznó, amelyet gyorshizlalásra lehetett fogni. A pentelei hús és zsír jó minősége a kereskedők hadát vonzotta a faluba. Helybéli alkuszok segítettek nekik, vasárnaponként a kocsma volt a nagy üzletkötések helyszíne. Jószerével egész Pentele a hizlalásból tartotta fenn magát. Akkoriban járta ez a beszéd: aki nem hizlal, az már nagyon elesett ember, az már csak „a maga szegénye”. A disznótartók „filozófiáját” 1951-ben fogalmazta meg Simon György, a tsz-csoport elnöke: A hizlalás olyan volt, mint a persely, jobban jártak, mintha csipri-csupri adták volna el külön a sovány süldőt és külön a kukoricát.
A „pentelei persely” a gyarapodás alapja, a polgárosulás kulcsa lett.
