Hogy hívnak, kis boxos?

2019. február 16. (szombat) 9:01 - Várkonyi Balázs

Borsós. Borzas. Ebes. Elep. Kócs. Kormópuszta – mintha leckét mondana fel, úgy sorolja a hortobágyi gazdaságok nevét, tizenkettőt, ahová az ötvenes években kitelepített családok kerültek, kényszermunkára. És most telefonon invitál: készül az egykori száműzetése színhelyére, tartsak vele, hisz már kétszer együtt mentünk. Majd meglátjuk, mondom neki, hogy időt nyerjek.

Az igazság az, hogy annyi a téma, amelyeket kitűztem magam elé, soha nem érek a végére, itt van például a negyvenhat pentelei család sorsa, akiket Hajdúnánásra, Püspökladányba, Túrkevére, Kondorosra telepítettek ki, az ő emlékeiket is fel kéne még kutatnom, talán ez évben sikerül legalább egy utat tennem.

De most Kónyatanyára invitálnak. Oda, ahol egy ismeretlen nagyon régen megszólította ismerősömet, az akkor hatéves kislányt, kérdezve: hogy hívnak, kis boxos? A nevét is alig tudta kinyögni, szégyellte, hogy mindene szurtos. Csak évtizedek múlva tudta meg: az az egykori bácsi Isépy Tamás volt, a rendszerváltáskor az első szabad országgyűlés tagja. De nem ez az életút volt a jellemző. A kitelepítettek többsége soha nem tudta ledolgozni a hátrányt, nem tudott visszatérni a régi életébe, viselte a terhét örökre.

Hát hogyne! Ahol patkányok járnak a szállásul szolgáló juhhodályban, ahol a tábori piszkot a ritka mosdási lehetőség nem képes eltüntetni, ahol betegek nyögéseitől hangos az éjszaka, ott egy hatéves kisgyereknek, mint ő is volt, csak az iszonyat marad emlékül. „Ma is látom magam – mesélte legutóbb –, állok az istálló falánál, szutykosan, éhesen, mezítláb, orrfacsaró bűz, döglegyek kórusa, és méretes patkányok surrannak el mellettem, a szívverésem is eláll. Éhes vagyok. Mindig és rettenetesen. Bámulom a távolban kéklő erdőt. Ott a szépséges erdőben lakodalmat tartanak. Elképzelem a sok finomságot az asztalon. Ettől még éhesebb vagyok. Ábrándozásomból az őr zökkent ki a rohadt kutyájával. Elzavar. Szidja az anyámat, a fajtámat, én pedig futok. Magamban én is az anyját szidom. Tegezem. Ugrott a kék erdő, a lagzis finomságokkal és a rubintos hintóval. Maradnak a patkányok, a döglegyek meg az éhség.”

Azt is mesélte később, nekik még hagyján, számukra a hodály szinte palota volt a borsósiak tyúkóljához képest. Igen – erősítette meg –, jól hallja, ők tyúkólban laktak! Csak azokban a pusztai kényszermunkatáborban nyolcezer ember senyvedett. Közülük nagyon sok volt, aki Hortobágy keresztjét haláláig viselte, ez a felirat is ott van a Kilenclyukú hídnál, az emlékkereszt alján. Szerény emlékmű, egy feszület, közönséges vasúti sínből, persze, vasúton érkeztek a rabok. Ott az évszám is: 1950–1953. Az ide hurcolt, bűntelen, csak a származásuk miatt megvetett büszke emberek némelyike szép lassan átformálódott. A szüntelenül ordítozó, közönséges, kegyetlen őröktől megfélemlítve sokan páriákká váltak. Egy huszár ezredes, aki hetvenévesen még bemutatta a fiataloknak a lovas vágtát, a szabadulása után már nem tudott visszatérni a régi életbe. A puszta foglya maradt mindörökre.

A rovat további hírei: Napraszóló

Délidő, éjsötét

Délidő, éjsötét

2019. augusztus 11. (vasárnap)

Akkor is nyár volt, augusztus. Ifjúkora élményeinek színhelyén csatangoltak a barátokkal. A Lápastói-dűlőben leültek az évszázados csőszharang tövébe. Hallgattak. Fullasztó meleg volt.

Ez már a nyárutó?

Ez már a nyárutó?

2019. augusztus 04. (vasárnap)

Bizony, ez már az – hangzott a kérdésre az atyai válasz. A gyermek amúgy tudta, hisz a térdére fektetett színes lapban éppen a hónapok régies neveiről olvasott: Augusztus – egyenlő Kisasszony hava, Új kenyér hava, Nyárutó.

Halló, Vasedény?

Halló, Vasedény?

2019. július 28. (vasárnap)

Egy legendaképző mondat a kabarévilágból: „Jó napot kívánok, Weiner elvtársat keresem.” Így indul a legismertebb telefonparódia. A színpadon Kern András, a nélkülözhetetlen kellék egy telefon, azon át jönnek a hangok: akárhány, az mind Kerné, ez az ő mesterségtitka. Az elején még nyugodt, mintha nem tudná, mi vár rá. És kezdetét veszi az ötperces őrület.

Réka örömkönnyei

Réka örömkönnyei

2019. július 21. (vasárnap)

Önfeledten szökdécselt az utcán, valamit énekelt, de nem lehetett kivenni, mit, dalát szétszabdalta a szökdécselés, a hajában két masni egyfolytában lebegett, olyan volt a jelenet, akár egy látomás, mintha gyerekfilm elevenedne meg.

Mi már ettünk…

Mi már ettünk…

2019. július 14. (vasárnap)

Anyja szavait sosem felejti: a szegénységet nem kell szégyellni; csak viselni nehéz. Szegények voltak. És ő ezt nehezen viselte.

Mint a mókus…

Mint a mókus…

2019. július 07. (vasárnap)

Az úttörő vidám. Volt, valamikor. Épp annyira volt vidám, mint aki odafönt tanyázik, a fán: a mókus. Csak hát a nevelő szándékkal megírt szöveg – Mint a mókus fenn a fán, / Az úttörő oly vidám – csapdát is rejt, s a cinikus közbeszédben rögtön megjelent a gúnyszó, a buzgómócsing szinonimája: mintamókus…

A „Jézuskéve” emléke

A „Jézuskéve” emléke

2019. június 30. (vasárnap)

Széles búzatábla aranylik. Idős gazda szemléli. Közelebb lép, kezébe vesz egy kalászt, kiperget pár szemet. Körmével kettéroppant néhányat. Ha látja, hogy kellően lisztes, adja a parancsot: aratáskezdet ekkor.