Az igazság az, hogy annyi a téma, amelyeket kitűztem magam elé, soha nem érek a végére, itt van például a negyvenhat pentelei család sorsa, akiket Hajdúnánásra, Püspökladányba, Túrkevére, Kondorosra telepítettek ki, az ő emlékeiket is fel kéne még kutatnom, talán ez évben sikerül legalább egy utat tennem.

De most Kónyatanyára invitálnak. Oda, ahol egy ismeretlen nagyon régen megszólította ismerősömet, az akkor hatéves kislányt, kérdezve: hogy hívnak, kis boxos? A nevét is alig tudta kinyögni, szégyellte, hogy mindene szurtos. Csak évtizedek múlva tudta meg: az az egykori bácsi Isépy Tamás volt, a rendszerváltáskor az első szabad országgyűlés tagja. De nem ez az életút volt a jellemző. A kitelepítettek többsége soha nem tudta ledolgozni a hátrányt, nem tudott visszatérni a régi életébe, viselte a terhét örökre.

Hát hogyne! Ahol patkányok járnak a szállásul szolgáló juhhodályban, ahol a tábori piszkot a ritka mosdási lehetőség nem képes eltüntetni, ahol betegek nyögéseitől hangos az éjszaka, ott egy hatéves kisgyereknek, mint ő is volt, csak az iszonyat marad emlékül. „Ma is látom magam – mesélte legutóbb –, állok az istálló falánál, szutykosan, éhesen, mezítláb, orrfacsaró bűz, döglegyek kórusa, és méretes patkányok surrannak el mellettem, a szívverésem is eláll. Éhes vagyok. Mindig és rettenetesen. Bámulom a távolban kéklő erdőt. Ott a szépséges erdőben lakodalmat tartanak. Elképzelem a sok finomságot az asztalon. Ettől még éhesebb vagyok. Ábrándozásomból az őr zökkent ki a rohadt kutyájával. Elzavar. Szidja az anyámat, a fajtámat, én pedig futok. Magamban én is az anyját szidom. Tegezem. Ugrott a kék erdő, a lagzis finomságokkal és a rubintos hintóval. Maradnak a patkányok, a döglegyek meg az éhség.”

Azt is mesélte később, nekik még hagyján, számukra a hodály szinte palota volt a borsósiak tyúkóljához képest. Igen – erősítette meg –, jól hallja, ők tyúkólban laktak! Csak azokban a pusztai kényszermunkatáborban nyolcezer ember senyvedett. Közülük nagyon sok volt, aki Hortobágy keresztjét haláláig viselte, ez a felirat is ott van a Kilenclyukú hídnál, az emlékkereszt alján. Szerény emlékmű, egy feszület, közönséges vasúti sínből, persze, vasúton érkeztek a rabok. Ott az évszám is: 1950–1953. Az ide hurcolt, bűntelen, csak a származásuk miatt megvetett büszke emberek némelyike szép lassan átformálódott. A szüntelenül ordítozó, közönséges, kegyetlen őröktől megfélemlítve sokan páriákká váltak. Egy huszár ezredes, aki hetvenévesen még bemutatta a fiataloknak a lovas vágtát, a szabadulása után már nem tudott visszatérni a régi életbe. A puszta foglya maradt mindörökre.