Hogy hívnak, kis boxos?

2019. február 16. (szombat) 9:01 - Várkonyi Balázs

Borsós. Borzas. Ebes. Elep. Kócs. Kormópuszta – mintha leckét mondana fel, úgy sorolja a hortobágyi gazdaságok nevét, tizenkettőt, ahová az ötvenes években kitelepített családok kerültek, kényszermunkára. És most telefonon invitál: készül az egykori száműzetése színhelyére, tartsak vele, hisz már kétszer együtt mentünk. Majd meglátjuk, mondom neki, hogy időt nyerjek.

Az igazság az, hogy annyi a téma, amelyeket kitűztem magam elé, soha nem érek a végére, itt van például a negyvenhat pentelei család sorsa, akiket Hajdúnánásra, Püspökladányba, Túrkevére, Kondorosra telepítettek ki, az ő emlékeiket is fel kéne még kutatnom, talán ez évben sikerül legalább egy utat tennem.

De most Kónyatanyára invitálnak. Oda, ahol egy ismeretlen nagyon régen megszólította ismerősömet, az akkor hatéves kislányt, kérdezve: hogy hívnak, kis boxos? A nevét is alig tudta kinyögni, szégyellte, hogy mindene szurtos. Csak évtizedek múlva tudta meg: az az egykori bácsi Isépy Tamás volt, a rendszerváltáskor az első szabad országgyűlés tagja. De nem ez az életút volt a jellemző. A kitelepítettek többsége soha nem tudta ledolgozni a hátrányt, nem tudott visszatérni a régi életébe, viselte a terhét örökre.

Hát hogyne! Ahol patkányok járnak a szállásul szolgáló juhhodályban, ahol a tábori piszkot a ritka mosdási lehetőség nem képes eltüntetni, ahol betegek nyögéseitől hangos az éjszaka, ott egy hatéves kisgyereknek, mint ő is volt, csak az iszonyat marad emlékül. „Ma is látom magam – mesélte legutóbb –, állok az istálló falánál, szutykosan, éhesen, mezítláb, orrfacsaró bűz, döglegyek kórusa, és méretes patkányok surrannak el mellettem, a szívverésem is eláll. Éhes vagyok. Mindig és rettenetesen. Bámulom a távolban kéklő erdőt. Ott a szépséges erdőben lakodalmat tartanak. Elképzelem a sok finomságot az asztalon. Ettől még éhesebb vagyok. Ábrándozásomból az őr zökkent ki a rohadt kutyájával. Elzavar. Szidja az anyámat, a fajtámat, én pedig futok. Magamban én is az anyját szidom. Tegezem. Ugrott a kék erdő, a lagzis finomságokkal és a rubintos hintóval. Maradnak a patkányok, a döglegyek meg az éhség.”

Azt is mesélte később, nekik még hagyján, számukra a hodály szinte palota volt a borsósiak tyúkóljához képest. Igen – erősítette meg –, jól hallja, ők tyúkólban laktak! Csak azokban a pusztai kényszermunkatáborban nyolcezer ember senyvedett. Közülük nagyon sok volt, aki Hortobágy keresztjét haláláig viselte, ez a felirat is ott van a Kilenclyukú hídnál, az emlékkereszt alján. Szerény emlékmű, egy feszület, közönséges vasúti sínből, persze, vasúton érkeztek a rabok. Ott az évszám is: 1950–1953. Az ide hurcolt, bűntelen, csak a származásuk miatt megvetett büszke emberek némelyike szép lassan átformálódott. A szüntelenül ordítozó, közönséges, kegyetlen őröktől megfélemlítve sokan páriákká váltak. Egy huszár ezredes, aki hetvenévesen még bemutatta a fiataloknak a lovas vágtát, a szabadulása után már nem tudott visszatérni a régi életbe. A puszta foglya maradt mindörökre.

A rovat további hírei: Napraszóló

A margón túl

A margón túl

2019. november 29. (péntek)

„Vénséges ház, a kertben hozzáillő vén fák. Az árnyas szegletben pad, kihozzák a papa gondolkodószékét is. Családi tanácsot ülnek.”

Oroszlán, jöttek érted!

Oroszlán, jöttek érted!

2019. november 24. (vasárnap)

Ment a már ismert úton. Igyekezett nem eltévedni, csak párszor járt apjával a városban, így a kitaposott „ösvényt” választotta most is. Legendabéli ismerősöket keresett. Persze sosem voltak ismerősei, hiszen rég elmentek már, amikor ő még nem is ismerte a várost, olyannyira, hogy még meg sem születhetett, a fölmenői is csak kisgyerekek voltak akkor.

Levélre várva

Levélre várva

2019. november 17. (vasárnap)

A férfi kezébe vette a könyvet. Belelapozott. Ahol kinyílt, olvasta. A véletlen ezt a mondatot lökte szeme elé: „Hegedűmet az oroszok ellopták, nem volt kedvem tovább folytatni a hegedülést, helyette zongorázni tanultam.”

Pentele és a Spárta-példa

Pentele és a Spárta-példa

2019. november 10. (vasárnap)

Az öreg tanár a karosszékében ült, közel a kisszoba ablakához. Ott kora délután még a fogyó novemberi fény elegendő az olvasáshoz. És onnét a könyvespolc is könnyen elérhető, legalábbis a szélső szektor, ahol a historikus művek lapulnak. Fölvette a keze ügyébe eső könyvet, amit már ebéd előtt kinézett magának, s odakészítette, célirányosan, a november 7-ei privát megemlékezéshez.

Pentele példát ad…

Pentele példát ad…

2019. november 04. (hétfő)

Akkor még csak két napja volt, hogy emlékezők sokasága indult a temetőbe, az egykor volt szeretteihez. A halottak napja az egyik évben épp olyan, mint az előzőben, vagy akár a következőben, de 1956-ban minden másképp látszott.

A kegyelet napjai

A kegyelet napjai

2019. november 01. (péntek)

Anyám fogja a kezem, melengeti az októberi szélben, ballagunk a templomba, az övéihez, nem mondta, hogy tartsak vele, magam jelentkeztem, hogy szívesen elkísérem, ne egyedül menjen a fontos ünnepen, a reformáció emléknapján.

Eltaposás-sikermutató, ’56

Eltaposás-sikermutató, ’56

2019. október 27. (vasárnap)

Megkezdődik 1956 októberének utolsó hete. Pentele polgárainak többsége fölvillanyozva a fővárosból jövő hírek által. Népgyűlés – követelésekkel. Vissza a település ősi nevét! A vasműről levenni a Sztálinbélyeget!