A Vörös Hadsereg Frakció nagy menetelése Brüsszelig

Az akasztásra, lelövetésre már nem volt vevő a jólétben elkényelmesedett nyugat-európai publikum, ezért máshogyan kellett bevennie az állam életét meghatározó intézményeket Lenin és Mao nyugati tanítványainak. Így szelídült a fiatalon még agresszív, ordibáló Joschka Fischer joviális öregúrrá, a néhai harcos szakszervezeti vezető és kohász fia, Jean-Claude Juncker pedig isiászos vigyora ellenére is dörzsölt európai bizottsági elnökké.

Bár lényegében most fordulunk rá az európai parlamenti választás kampányára, a magyar miniszterelnök már régóta beszél arról, hogy mi a tétje a május 26-i voksolásnak. Orbán Viktor kijelentette: a tét az, hogy a ’68-as politikai generáció megbukik-e és átveszik-e helyüket a fiatalabb ’90-sek. Ahogy megfogalmazta:

Higgadtan, nyugodtan, visszafogottan, azt kell mondanunk, hogy jönnek a ’90-esek, a ’68-asok helyett jönnek a ’90-esek az antikommunista, keresztény elkötelezettségű, nemzeti érzelmű nemzedék következik most az európai politikában.

Azért hogy alaposabban megértsük a ’68-asok és a ’90-sek ellentétének okait, vissza kell tekintenünk a 20. század közepére. Mivel a jelenleg Brüsszelt uraló és a nyugati politikai, gazdasági, kulturális elitet képező ’68-as generáció pályafutását az 1968-as párizsi diáklázadásokkal kezdte, kanyarodjunk vissza a második világháború utáni Franciaországba! A szellemi élet hangadói a második világháború után Louis Aragon, Albert Camus, Jean-Paul Sartre voltak, akik lelkesedtek a Nagy Októberi Szocialista Forradalomért, Leninért, a marxizmusért. (Camus-ről azért meg kell jegezni, hogy az 1956-os magyar forradalom idején megvilágosodott és a pesti srácok oldalára állt.)Rajongásuk hevét az sem lohasztotta le, hogy imádott eszméjük addigra már körülbelül 100 millió áldozatot követelt szerte a világon. Hiába tette közhírré David Rousset író, politikai aktivista 1949-ben, hogy a náci haláltáborokat ugyan felszámolták, de a Szovjetunióban léteznek és működnek koncentrációs táborok, ennek ellenére a francia kommunisták egyik „legkiválóbbja” André Malraux úgy reagált:

Miként az inkvizíció sem foszthatta meg eredendő méltóságától a kereszténységet, úgy a moszkvai perek sem csorbítják a kommunizmus tekintélyét. Népirtások, ukrán holodomor, koncepciós perek, több millió áldozat ide vagy oda a vörös agitátorok olyan hatékony munkát végeztek a háborúk lövészárkaiban és a hátországban megcsömörlött emberek között szerte Európában, hogy a kommunista eszmék egy szebb, igazságosabb jövő illúzióját keltették a nyugati társadalmakban. Ott ez azért működhetett, mert a lakosság nem érezte a bőrén, hogy milyen az, amikor a vörös hadsereg katonáinak dicsőséges felszabadító útját az ázsiai típusú szifilisz és több százezer meggyalázott nő, leány, asszony szegélyezi. Nem véletlenül jegyzi meg Schmidt Mária Politikailag inkorrekt című művében: annak ellenére, hogy az USA 1945 után jóléti államokat hozott létre Nyugat-Európában 1917 és 1968 között a Szovjetunió ideológiai vonzereje mégis erősebbnek bizonyult, mint Amerikáé.

Juncker a Marx tiszteletére rendezett konferencián mentegeti a kommunista főideológust annak szülővárosában, Trierben. Ugyanott gigantikus szobrot is avattak a permanens osztályharc meghirdetőjének

Mindeközben persze élvezték annak a fogyasztói társadalomnak minden előnyét, amelynek felépítéséhez lesajnált szüleik nehéz munkája is kellett. A lázadó ifjoncok macskaköveket hajigáltak a fasisztának titulált rendőrök felé, majd hazatérve rock ’n roll-t hallgattak és füvet szívtak. Az sem tántorította el őket meggyőződésüktől, hogy tőlük keletebbre az általuk szinte ájultan tisztelt eszme nevében a hatalom gumibotozással vagy egyetemről való kicsapással, olykor börtönnel büntette azokat, akik március 15-én egy-egy szál virággal vagy nemzeti színű szalaggal mentek ki az utcára.

HA NEM MEGY FORRADALOMMAL, JÖJJÖN A BESZIVÁRGÁS!

Bár a baloldali diákmozgalmak vezetői mindent megtettek, hogy megrengessék a polgári demokráciák, a kapitalista rend tartóoszlopait, megalakították az NSZK-ban a terrorcselekményekre szakosodott Vörös Hadsereg Frakciót (Rote Armee Fraktion), mégsem sikerült fellármázniuk és ügyüknek megnyerniük azt a munkástömeget, amelyet példaképük Karl Marx a hatalom új birtokosának nevezett. Ez mélységes csalódással töltötte el őket. Emblematikus vezetőjük, Rudi Dutschke ki is jelölte a nyugat-európai baloldali mozgalmak új irányát: Dutschke azt vallotta, hogy az állam életét meghatározó intézményeket kell elfoglalni. A hatalom megszerzéséhez vezető út megfogalmazása szerint

Hosszú menetelés lesz az intézményeken át.

Az egyetemek elfoglalása viszonylag könnyen ment, hiszen ott már régóta számos neomarxista, maoista tanár foglalt helyet. A cél az volt, hogy aztán az itt kiművelt emberfők kerüljenek be az államapparátus kulcspozícióiba, illetve a média különböző területeire. Vajon véletlen-e, hogy Joschka Fischer korábbi német külügyminiszter, hazája és az unió mai napig egyik legbefolyásosabb politikusa baloldali mozgalmár volt, hogy José Manuel Barroso korábbi európai bizottsági elnök a ’70-es években még egy maoista ifjúsági szervezetet vezetett Portugáliában? 

BRÜSSZEL MA A KULTURMARXIZMUS FELLEGVÁRA

Ha bárki beleolvas például az európai bizottság jelenlegi adó – és pénzügyi biztosának, Pierre Moscovicinek az életrajzába akkor azt látja, hogy mielőtt a Francia Szocialista Pártba igazolt volna, a ’80-as években tagja volt a Forradalmi Kommunista Liga trockista szárnyának. Ne tévesszen meg senkit, hogy a főnökét, Jean-Claude Juncker bizottsági elnököt az elvben kereszténydemokrata értékeket valló Európai Néppárt jelölte elnöknek 2014-ben. A luxemburgi Juncker egy szakszervezeti gyűléseket szervező kohász fia, aki ifjú korában még egy trockista tömörülés tagjaként harcolt. Talán ezen információ hiányában lehetett csak meglepő, hogy a Fidesz Európai Néppártból való kizárását szorgalmazó Juncker cirka egy évvel ezelőtt egy Marx szobor felavatásán azt mondta:

Nem felelős Karl Marx a rémtettekért, amelyeket elkövettek mindazok, akik örökösének és követőinek vallották magukat.

Az egyetemekről kikerülő, szélsőséges baloldali nézeteket valló, egykori aktivisták kulcspozíciókba helyezésével párhuzamosan egy másik folyamat is elindult 1968 után. Ha már a munkásosztályt egy az egyben nem sikerült a hatalomba emelni, az intézmények elfoglalói a politika zsinórmértékévé tették a kulturális marxizmust. Ennek lényege, hogy a munkásosztály helyett immár a különböző kisebbségek számára kell kiharcolni az egyenlőséget a többséggel szemben. Így lettek korunk elnyomottai, kizsákmányoltjai például a feministák, a homoszexuálisok, LMBTQ-csoportok, újabban pedig a migránsok. Az egykori baloldali aktivisták pedig ma már az ezen csoportok jogaiért harcoló liberálisok.

A magyar miniszterelnök megfogalmazása szerint: „A liberális demokrácia bevándorláspárti. A kereszténydemokrácia bevándorlásellenes, ami illiberális gondolat. A liberális demokrácia a variálható családmodellek pártján áll, a kereszténydemokrácia pedig a keresztény családmodell mellett áll, ami szintén egy illiberális gondolat.”

Jean-Claude Junckert – annak ellenére, hogy kereszténydemokrata politikusként fut a közéletben – nemcsak a marxista tanokhoz fűződő vonzalma leplezi le, hanem az is, hogy elkötelezett híve a nemzetek nélküli Európai Egyesült Államoknak, csakúgy, mint szellemi, politikai elődei, például Joschka Fischer vagy Barroso. Ők a ’68-sok, vagyis az internacionalisták. Velük szemben állnak a szuverenisták, az olyan fiatalabb közép-európai vezetők, mint Orbán Viktor, akik leváltották a kommunistákat és a nehezen kivívott nemzetállami függetlenséget megőriznék. Május 26-a tétje, hogy melyik szellemi áramlat kerekedik felül az öreg kontinensen.

- pestisracok.hu -