A falujából sokakat kitelepítettek Németországba. Szüleit nem, tán azért, mert csak az édesapja volt sváb. De elvettek tőlük földet, jószágot, mindent. Ő már ezután, ebbe a nincstelenségbe született.

Apjával a városba jártak misére, ne legyen az is még fekete pont. Egy téli napon történt… – Édesapámnak is fázik a keze? – Ezzel a szomorú kérdéssel indult a soha be nem fejezett beszélgetés. Az apa dermedten állt meg, most figyelt fel arra, hogy a gyermek vacog, kis kabátkáját alig tudta összehúzni magán, szűk volt neki. A Franci kisasszonyé volt az nemrég, tőle kapta, miután a sajátját a szénhordó legény leemelte a szárító kötélről, és mint egy szellem, eltűnt vele. Új kabátra nem tellett, kapóra jött tehát a Franci könyöradománya.

Megállt a férfi. Szólni nem tudott, csak megfogta a gyerek kezét, rálehelt, gyömöszkélte, a hasához szorította, hogy ott melegedjen, és azt mondta a maga sváb nyelvén, imádkozzunk. Valami olyasmibe kezdtek, mint a mi szép fohászunk, a Most segíts meg, Mária. Nem értek a végére. Egyszer csak elbődült a férfi. Ordításnak tűnt… pedig zokogás volt az. Visszafojthatatlan. És sírtak, ketten, ott, a Rókus kápolna mögött. Nem jött arra senki idegen, Istennek hála.

A fiúcska aztán fölemelte kis kezét. Gyűrött zsebkendőjével szép lassan, türelemmel törölgetni kezdte apja arcát. Közben az ő könnyei is potyogtak. Az apa, ahogy megnyugodott kissé, széthajtotta nyűtt kabátjának két szárnyát. Magához ölelte a kisfiút, körbekerítette, szorosan fogta. Lassan indultak el, ügyetlenül lépegetve a kétszemélyessé tett köpönyegburokban. És eltűntek a hópehelyfüggöny mögött.

Már kicsit idősebb volt, amikor egy nap csak úgy, minden átmenet nélkül azt mondta barátjának, a szomszéd Stefinek: Soha többé nem fogom odacseszni az asztal közepére a szuszogót.

– Mert odacseszted? – kérdezte Stefi. – Miért?

– Nem bírtam már ránézni. Annyiszor ettem…

Szuszogó – jött ki a hang a száján, sok év után visszaemlékezve. Ez olyan krumplifőzelék-féle volt, sok liszttel dúsítva, paprikás zsírral följavítva, szegények étele. A tűzhelyen, ahogy főtt, puffogó hangokat adott, innét kapta a nevét. Egy este, amikor már elege lett belőle, két kezébe fogta a tányért, fölemelte, és az asztalra vágta. A tányér szétcsattant, a kulimász meg folyt a viaszkos vásznon. Szülei megkövülten néztek. Később a fiú látta, ahogy a spájzban összekapaszkodva sírnak. A ritka napokon, amikor hús jutott a tányérjára, csak egyedül evett. Kérdezte apját-anyját, miért nem tartanak vele, az volt a válasz: mi már ettünk. Mindig ezt mondták. Később ez gyanús lett neki, Hogy is ettek volna, mielőtt a gyermekük jól nem lakik…