Egyszer csak valamelyikük, tán megelégelve a csöndet, a kötélbe kapaszkodott, meghúzta, és a kis harang váratlanul megszólalt, fülsértő zajt adott. Törvénybontó tett volt az: mert a csőszök egykori jeladóját már jó ideje csak évente egyszer, az úrnapi mise és körmenet idején kondították meg. Más időkben gazdái a kijjebb élőknek csak néhány pöndítéssel jeleztek, ezeknek volt pár variánsa, de csak a beavatottak számára volt egyértelmű az üzenet. Kivéve, amikor viharra vagy tűzre kongattak. Ha félreverték, abból mindenki értett mindent. Fölcihelődtek, s indultak, mielőtt valamelyik tanyá-
ból előkerülne egy jóember, hogy rendre szoktassa őket.

Mentek a Király nyárfájához. Annak hűvösében vita kerekedett a legendáról: valóban ott pihent volna meg valamelyik uralkodó? Egyáltalán, él-e a nyárfa egy évszázadot, hogy legalább a legutolsó királyunknak lett volna esélye ott lenni? De tudták, IV. Károly sosem járt a környéken. Aztán hogy a néphit mégis kinek a személyéhez kötötte egykor a nevezetes nyárfát, abban nem jutottak dűlőre, s már nem is fognak. A baráti társaságot szétszalajtotta az idő, egyik-másikról tud csak valamit, de ők is a megye másik sarkába vetődtek.

Hogy miért épp ez az emlék éledt meg a fejében? Ki tudja. Amúgy nosztalgikus napjai vannak, azóta, hogy régi jegyzetei közt bogarászva előjött egy dátum: 1999.augusztus 11. Amikor  Magyarország fölött kis időre „meghalt” a nap. Mert teljes napfogyatkozás volt. Akkor valami olyat élt át, amilyet addig életében csak kétszer: a végtelennel való találkozást, a porszemérzést. Az első ilyen a bajor erdőségekben volt. Vendéglátóival gombászni mentek. Beértek egy végesincs-erdőbe. A fák szinte az égig értek, napsugár se tört át a lombokon. Elfogta a szorongás, az egyszerre felemelő és nyugtalanító végtelenérzet. 

Eltelt jó néhány év, jött az újabb találkozás az ismeretlennel. A kisgyerekként Nyugatra vetődött művészember egy közös munka végeztével tengeri hajókirándulásra invitálta őt és családját. Már jókora távolságot megtettek, amikor a hajó lassult, a kapitány a motort leállította, hamarosan mozdulatlanság és némaság, teljes szélcsend, sehol egyetlen látható dolog, körös-körül csak a végtelen tenger, átöleli őt valami megmagyarázhatatlan egyedüllétérzet, miközben többedmagával van, de különös mód mindenki egyedül...

Aztán legutóbb az a húsz év előtti augusztus, a hónap 11. napja. A Velencei-tó partján emberek lesik az eget, előkerülnek a fekete üvegű szemvédők, mindjárt szükség lesz rájuk. Idegőrlő a várakozás, de aztán eljön mindennek az ideje: bealkonyul lassan, délidőben. Az ember kezdi elveszíteni valóságérzetét, és ahogy besötétedik, magát is végképp elveszettnek érzi, a mindenség kis porszemének.

Teljes napfogyatkozást legközelebb Magyarországon átélni csak soká, 2081. szeptember 3-án lehet. Az utódoknak.