Mondtam neki, persze, de csak ha udvari bolond vagy, esetleg a furfangos juhász a meséből. Valamelyest megnyugodott a válaszon, ám azért próbálta továbbvinni a témát: a juhászokról kérdezett. Mondtam, amit tudtam. Nem volt az túl szakmai, hogy is lett volna, de országjáró útjaimon jó párszor találkoztam velük, s valami ragadt rám. Főleg a jellembéli dolgaikról szereztem némi tapasztalatot. Például a végtelen nyugalmukról. Ki is fejtettem a kisembernek, hogy a juhásznépség, amennyire megismertem a világukat, az időtlenségben érzi jól magát: a végtelen nyugalomban. És, hogy visszatérjek a beszélgetésünk elejére, azzal folytattam: nem haragvóak, ünnepen meg különösképp nem, sőt, a messzi trónján ücsörgő felségre sem gondolnak ilyenkor, annak palotája közelébe se mennek.

Akkor is ünnepidőben, Szent István napja előtt voltunk, s a fiúcska rögtön kapott az alkalmon: meséljek erről neki. Nem kezdhettem a beavatást Nagyboldogasszony napjának legendabéli szép történetével, miszerint akkor ajánlotta első királyunk az országot Krisztus szülőanyja, Mária oltalmába… mert mit is értene meg ebből egy hatéves kisgyerek? Annyit mondtam hát, hogy augusztus tizenötödik napján, amit Mária mennybevitelének emlékünnepeként tisztel a magyarság, István király búcsút mondott földi életének.

Kellett nekem ebbe a részletbe belebonyolódnom! Mert a kisfiú rögtön kiszúrta az öt napos „lukat” az ünnepidőben: akkor miért huszadikán, és miért nem tizenötödikén emlékezünk rá? – kérdezte, s tényleg, gyermeki logika kell az apró részletek fölfedéséhez. Mert azt a hittanoktatásból már tudta, hogy a szentek emlékünnepe a haláluk napja. Vagyis amikor megkezdik végtelen vándorlásukat időben, időtlenségben. Égben. Csakhogy… – meséltem a kisfiúnak – nagy királyunk a kivételek egyike, az ő napja az lett, amikor vagy fél évszázad múltán megnyitották nyughelyét, a sírboltot, hogy eleget tegyenek a szentté avatási eljárás rendjének. Akkor el is fogyott a tudományom, s a kérdésre, hogy ott mi zajlott, semmit nem tudtam mondani. Igazából ma sem.

Őrhalomban jártam nem oly rég. A falu szélén Szent István hófehér szobra fogadja az érkezőt. Talapzatán a felirat: „Sohase feledje senki, hogy itt keleten, magyar volt e világnak első szent királya. Tormay Cecília, Magyar Legendárium.” Zászlók sorban, hármas egységet jelképezve: a falué, aztán a magyar lobogó, végül az európai. A túloldalon kis kápolna, nyitva az ajtaja, belül friss virágcsokor. A községet az 1327-ben Visegrádon kelt oklevél említi az eredeti Trázs, azaz őr (hely) néven.

Keresztfiammal hamarosan találkozom. Már érett fiú. Nem legendákról fogunk beszélgetni. De tán arról, Szent István országa hogyan lett Európa számára valóságos „trázs”. Őrhely.