Ünnepidőben

2019. augusztus 19. (hétfő) 8:17 - Várkonyi Balázs

Jól van, fiam, nem haragszunk, nem haragszunk. – Mi sem, felség, mi sem, felség. Egy fordulat a király és a furfangos juhász párbeszédéből. Az eltüsszentett birodalom című mesejátékban figyelt föl rá a keresztfiam. Nem hagyta nyugodni a dolog: ilyen pimaszul lehetett beszélni egy királlyal?

Mondtam neki, persze, de csak ha udvari bolond vagy, esetleg a furfangos juhász a meséből. Valamelyest megnyugodott a válaszon, ám azért próbálta továbbvinni a témát: a juhászokról kérdezett. Mondtam, amit tudtam. Nem volt az túl szakmai, hogy is lett volna, de országjáró útjaimon jó párszor találkoztam velük, s valami ragadt rám. Főleg a jellembéli dolgaikról szereztem némi tapasztalatot. Például a végtelen nyugalmukról. Ki is fejtettem a kisembernek, hogy a juhásznépség, amennyire megismertem a világukat, az időtlenségben érzi jól magát: a végtelen nyugalomban. És, hogy visszatérjek a beszélgetésünk elejére, azzal folytattam: nem haragvóak, ünnepen meg különösképp nem, sőt, a messzi trónján ücsörgő felségre sem gondolnak ilyenkor, annak palotája közelébe se mennek.

Akkor is ünnepidőben, Szent István napja előtt voltunk, s a fiúcska rögtön kapott az alkalmon: meséljek erről neki. Nem kezdhettem a beavatást Nagyboldogasszony napjának legendabéli szép történetével, miszerint akkor ajánlotta első királyunk az országot Krisztus szülőanyja, Mária oltalmába… mert mit is értene meg ebből egy hatéves kisgyerek? Annyit mondtam hát, hogy augusztus tizenötödik napján, amit Mária mennybevitelének emlékünnepeként tisztel a magyarság, István király búcsút mondott földi életének.

Kellett nekem ebbe a részletbe belebonyolódnom! Mert a kisfiú rögtön kiszúrta az öt napos „lukat” az ünnepidőben: akkor miért huszadikán, és miért nem tizenötödikén emlékezünk rá? – kérdezte, s tényleg, gyermeki logika kell az apró részletek fölfedéséhez. Mert azt a hittanoktatásból már tudta, hogy a szentek emlékünnepe a haláluk napja. Vagyis amikor megkezdik végtelen vándorlásukat időben, időtlenségben. Égben. Csakhogy… – meséltem a kisfiúnak – nagy királyunk a kivételek egyike, az ő napja az lett, amikor vagy fél évszázad múltán megnyitották nyughelyét, a sírboltot, hogy eleget tegyenek a szentté avatási eljárás rendjének. Akkor el is fogyott a tudományom, s a kérdésre, hogy ott mi zajlott, semmit nem tudtam mondani. Igazából ma sem.

Őrhalomban jártam nem oly rég. A falu szélén Szent István hófehér szobra fogadja az érkezőt. Talapzatán a felirat: „Sohase feledje senki, hogy itt keleten, magyar volt e világnak első szent királya. Tormay Cecília, Magyar Legendárium.” Zászlók sorban, hármas egységet jelképezve: a falué, aztán a magyar lobogó, végül az európai. A túloldalon kis kápolna, nyitva az ajtaja, belül friss virágcsokor. A községet az 1327-ben Visegrádon kelt oklevél említi az eredeti Trázs, azaz őr (hely) néven.

Keresztfiammal hamarosan találkozom. Már érett fiú. Nem legendákról fogunk beszélgetni. De tán arról, Szent István országa hogyan lett Európa számára valóságos „trázs”. Őrhely.

A rovat további hírei: Napraszóló

Nagyné kapavágása

Nagyné kapavágása

2019. szeptember 22. (vasárnap)

A nevezetes eseményre, az ünnepélyes kapavágásra 1956 kora őszén került sor. Egészen pontosan szeptember 19-én. Várostörténeti jelentősége volt! Valóban az, hiszen egy új ipari létesítmény, a szalmacellulózgyár építésének előhírnöke volt. Az pedig munkahelyeket teremtett, s nem mellékesen Újváros presztízsét erősítette.

A nullává nem lett ember

A nullává nem lett ember

2019. szeptember 15. (vasárnap)

Mi a csuda lehet egy ajtón a házmester-luk? Aztán miféle a bagolyműszak? Emlékszem, először csak a türelmetlen kíváncsiság vezetett, hogy végére járjak, mit rejtenek e szavak. Aztán rájöttem: a könyv, amelyet olvasok, sokkal több nyelvi fordulatot kínál föl, mintsem hogy leragadhatnék egyes szavakon.

Szembejött a véletlen

Szembejött a véletlen

2019. szeptember 08. (vasárnap)

Már a jövő sem a régi. Ezt a bizarr mondatot Géza préselte ki magából, miután szerelmi bánatának borús részleteit megosztotta ismerősével a sarki presszóban. Az ismerős csak bólogatott. Közben azon eszelt, vajon a nem túl olvasott Géza hogyan talált ki ilyen különös bölcsességet.

Szomjoltó közkutak

Szomjoltó közkutak

2019. szeptember 01. (vasárnap)

Az újságoshoz tartottam. Kerülővel, ahogy máskor is. Mehettem volna rövidebb úton, de akadt egy különös, parancsoló szempont: csak azért választottam azt az irányt, hogy útba ejtsem az iskolát, ahol a gyerekeim töltik napjaikat.

1526, úton a végzet felé

1526, úton a végzet felé

2019. augusztus 25. (vasárnap)

Laji, a kanászlegény megállt. Erősen fülelt. Mintha morajlana valami a távolban. De hogy mi, abban dűlőre nem jutott, így aztán ostorával csapott egyet, és a kesedisznóival indult a kövérebb fű irányába.

Délidő, éjsötét

Délidő, éjsötét

2019. augusztus 11. (vasárnap)

Akkor is nyár volt, augusztus. Ifjúkora élményeinek színhelyén csatangoltak a barátokkal. A Lápastói-dűlőben leültek az évszázados csőszharang tövébe. Hallgattak. Fullasztó meleg volt.

Ez már a nyárutó?

Ez már a nyárutó?

2019. augusztus 04. (vasárnap)

Bizony, ez már az – hangzott a kérdésre az atyai válasz. A gyermek amúgy tudta, hisz a térdére fektetett színes lapban éppen a hónapok régies neveiről olvasott: Augusztus – egyenlő Kisasszony hava, Új kenyér hava, Nyárutó.