A nevezetes eseményre, az ünnepélyes kapavágásra 1956 kora őszén került sor. Egészen pontosan szeptember 19-én. Várostörténeti jelentősége volt! Valóban az, hiszen egy új ipari létesítmény, a szalmacellulózgyár építésének előhírnöke volt. Az pedig munkahelyeket teremtett, s nem mellékesen Újváros presztízsét erősítette.
Nagy Józsefné könnyűipari miniszter volt az ünnepélyes aktus főszereplője. Elvárhatták tőle a mesterien kivitelezett mozdulatot, hisz földműves apjától tanulhatta a kapaforgatást. Felnőtt élete szövőnőként indult. Aztán villámgyors karrierépítésbe fogott: üzemi konyha vezetője, alapszervezeti párttitkár, káderes, vezérigazgató, végül a Könnyűipari Minisztérium főosztályvezetője; s mindez két év alatt. Nem kis teljesítmény hat elemis végzettséggel és három hónapos pártiskolával! Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy talpraesett, eszes teremtés volt. 1954-re már közgazdász diplomát szerzett. Egy év múlva lett miniszter. Azt nem tudni, hogy új tárcavezetőként mekkora szava lehetett egy gyár idetelepítésében. Vélhetően nem rajta múlott. De az emlékezők szerint az építkezés alatt, majd miután termelni kezdett a gyár, Nagy Józsefné folyamatosan figyelt Újvárosra, és egészen az 1971-ig tartó minisztersége alatt segített, ahol tudott.
Fotó: jakd.hu
Árnyék is kísérte azonban a szalmacellulózgyár létesítését: a vasmű szomszédságában, ahol a helyét kijelölték, tizennyolc földműves ingatlanai „útban voltak”. A korra jellemző erőpolitika ezt is megoldotta – térítés nélküli kisajátítással. Tizennyolc család lett földönfutó. Úgy jártak, mint azok, akiknek gazdasága még a vasmű és a város építése miatt semmisült meg. Ezerkétszáz katasztrális holdat veszített el a helybéli parasztság, törpebirtokosság. Aztán kiderült, hogy újabb területek kellenek felvonulási területhez, rakodóhelyekhez. Ez is tucatnyi gazdaságot érintett. A gazdáknak azt mondták, hogy földjeiket csak öt évre veszik el. Végül sirathatták… Hamisak voltak az ígéretek, a rekvirált földek, ingatlanok ellenértékét az egykori tulajdonosok legtöbbje sosem kapta meg. A keveseknek, akiknek valahogy sikerült, kiszúrták a szemét egy csekély összeggel, négyszögölenként negyvenöt fillérrel.
Az idősek már sohasem tudtak alkalmazkodni a változásokhoz. Egykori birtokaikat vasútvonal szelte át, tanyáik helyén utak, lakóházak épültek, idegen volt mindez számukra. Még azok mondhatták magukat szerencsésebbnek, akiknek földjein városvédő erdősávokat telepítettek, az legalább valamelyest emlékeztetett a termőföld ősi szerepére. Azt viszont elgondolni is nehéz, hogy mit érezhetett az a gazda, aki nap mint nap látta: az Alföldről jött kordés kubikusok a munka után a lovaikat kötik be az ő egykori tanyája istállójába, amit maga épített.
Az őslakosok sokáig küzdöttek a hagyományos életrendjük elvesztésével. És a szorongással. De – milyen az élet! – eltelt néhány év, s úgy látták már: lakóhelyük gyarapodik. Nagy nehezen belenyugodtak a megváltoztathatatlanba. Mára a régi könnyeknek csak az emléke maradt.
