Visszaemlékeztem, miként volt, amikor még csak iskolakeresőben jártunk arra. Apa, ez egy szörnyű hely, ismerem! Jaj, dehogy ismerte… ám hagytam, hadd mondja a magáét. És folytatta. A pincében kínzókamrák vannak. Ott sanyargatják a gyerekeket. Aki rossz, kikötik. És így tovább. Mit ki nem talált, hogy megússza. Persze tudta, ezt nem lehet megúszni. Aztán belenyugodott. Iskolás lett, megszerette a sulit, s csak nevetett, amikor néha megkérdeztem, sanyargatták-e… De nem. Egyetlen nap se volt, amikor kikötötték volna. Aztán amikor el kellett köszönni végleg az iskolától, nehéz szívvel tette.

Újabb emlékkép: eltelik jó néhány év, Máramarosban vagyunk riportúton, az Erdélyből az óhazába került tanító néni egykori szolgálati helyeit járjuk végig. Szinérváralja felé araszolunk a nyári melegben. Az egyik kis faluban közkút mellett visz el az utunk, megállítom az autót. Kis fatáblán fakult betűk: Szomjoltó közkút. Fiúcska áll ott, fogja a madzagra akasztott bögrét, merít a vödörből, inna, de bennünket kínál még előtte. Szép magyar szóval szól: Üsmeri kend? – kérdi, és egy hazai énekes lány nevét mondja, nem sokat tudunk a dalairól, de nem ábrándítjuk ki a lelkes pusztinai kisembert.

Mert ő, mint megtudjuk, onnét való, a jóval messzebbre eső Pusztinából, ahol Nyisztor Tinka és harcostársai küzdenek a magyar nyelvű miséért, a magyar oktatásáért, a megmaradásért. És a bögrét tartó, minket kínáló kisember példát ad nyelvi képekből: Ma egyvégtiben fereszti a falut a nap – így fogalmazza meg az istenadta verőfényt. Aztán egyikünknek azt mondja: Van egy hasonló képe magának Pusztinán. Hamar rájövünk, ez azt jelenti, hogy ott él egy ember, aki úgy néz ki, mint útitársam. Elköszönünk. Isten magukkal – mondja.

Épp olyan korú lehetett az a kislegény, aki egyszer mesét rótt füzetébe az „ehetnám” rókáról. Az Erdélyből jött Magdus asszony tanítványa volt, sokadra hátrányos világba beleszületett gyerek. A tanító néni egy mesét mondott nekik a falánk rókáról. A fabula nem nemesült meg a kiskölkök többségének leiratában. Az egyik kisember füzetében szép betűkkel ez állt: Róka koma nagy ehetnám volt. Lukba bebúja, piszkos az orra, nem lehet ám gyere ki.

 Az öreg tanítónőnek elhomályosult a szeme, régi idők jöttek vissza, Udvarhelyre szállt a gondolat, meg Szinérváraljára, aztán Piatra Neamt iskolájába, a falu Karácsonkő magyarul, az is moldvai vidék, s igencsak hátramaradott. De nem ott született a róka komáról az átköltött mese, hanem az áttelepülés után az óhazában, egy csenevész kis faluban, azokban az időkben ott is szegénység volt, meg földre szorított magyarságérzet, borba fojtott tehetetlenség, de a tanítónő tette a dolgát, még akkor is, amikor megöregedett.

Mindjárt becsengetnek az iskolákban. Megnyílnak a szellemi szomjoltó közkutak.