Szomjoltó közkutak

2019. szeptember 1. (vasárnap) 8:14 - Várkonyi Balázs

Az újságoshoz tartottam. Kerülővel, ahogy máskor is. Mehettem volna rövidebb úton, de akadt egy különös, parancsoló szempont: csak azért választottam azt az irányt, hogy útba ejtsem az iskolát, ahol a gyerekeim töltik napjaikat.

Visszaemlékeztem, miként volt, amikor még csak iskolakeresőben jártunk arra. Apa, ez egy szörnyű hely, ismerem! Jaj, dehogy ismerte… ám hagytam, hadd mondja a magáét. És folytatta. A pincében kínzókamrák vannak. Ott sanyargatják a gyerekeket. Aki rossz, kikötik. És így tovább. Mit ki nem talált, hogy megússza. Persze tudta, ezt nem lehet megúszni. Aztán belenyugodott. Iskolás lett, megszerette a sulit, s csak nevetett, amikor néha megkérdeztem, sanyargatták-e… De nem. Egyetlen nap se volt, amikor kikötötték volna. Aztán amikor el kellett köszönni végleg az iskolától, nehéz szívvel tette.

Újabb emlékkép: eltelik jó néhány év, Máramarosban vagyunk riportúton, az Erdélyből az óhazába került tanító néni egykori szolgálati helyeit járjuk végig. Szinérváralja felé araszolunk a nyári melegben. Az egyik kis faluban közkút mellett visz el az utunk, megállítom az autót. Kis fatáblán fakult betűk: Szomjoltó közkút. Fiúcska áll ott, fogja a madzagra akasztott bögrét, merít a vödörből, inna, de bennünket kínál még előtte. Szép magyar szóval szól: Üsmeri kend? – kérdi, és egy hazai énekes lány nevét mondja, nem sokat tudunk a dalairól, de nem ábrándítjuk ki a lelkes pusztinai kisembert.

Mert ő, mint megtudjuk, onnét való, a jóval messzebbre eső Pusztinából, ahol Nyisztor Tinka és harcostársai küzdenek a magyar nyelvű miséért, a magyar oktatásáért, a megmaradásért. És a bögrét tartó, minket kínáló kisember példát ad nyelvi képekből: Ma egyvégtiben fereszti a falut a nap – így fogalmazza meg az istenadta verőfényt. Aztán egyikünknek azt mondja: Van egy hasonló képe magának Pusztinán. Hamar rájövünk, ez azt jelenti, hogy ott él egy ember, aki úgy néz ki, mint útitársam. Elköszönünk. Isten magukkal – mondja.

Épp olyan korú lehetett az a kislegény, aki egyszer mesét rótt füzetébe az „ehetnám” rókáról. Az Erdélyből jött Magdus asszony tanítványa volt, sokadra hátrányos világba beleszületett gyerek. A tanító néni egy mesét mondott nekik a falánk rókáról. A fabula nem nemesült meg a kiskölkök többségének leiratában. Az egyik kisember füzetében szép betűkkel ez állt: Róka koma nagy ehetnám volt. Lukba bebúja, piszkos az orra, nem lehet ám gyere ki.

 Az öreg tanítónőnek elhomályosult a szeme, régi idők jöttek vissza, Udvarhelyre szállt a gondolat, meg Szinérváraljára, aztán Piatra Neamt iskolájába, a falu Karácsonkő magyarul, az is moldvai vidék, s igencsak hátramaradott. De nem ott született a róka komáról az átköltött mese, hanem az áttelepülés után az óhazában, egy csenevész kis faluban, azokban az időkben ott is szegénység volt, meg földre szorított magyarságérzet, borba fojtott tehetetlenség, de a tanítónő tette a dolgát, még akkor is, amikor megöregedett.

Mindjárt becsengetnek az iskolákban. Megnyílnak a szellemi szomjoltó közkutak.

A rovat további hírei: Napraszóló

Pentele és a Spárta-példa

Pentele és a Spárta-példa

2019. november 10. (vasárnap)

Az öreg tanár a karosszékében ült, közel a kisszoba ablakához. Ott kora délután még a fogyó novemberi fény elegendő az olvasáshoz. És onnét a könyvespolc is könnyen elérhető, legalábbis a szélső szektor, ahol a historikus művek lapulnak. Fölvette a keze ügyébe eső könyvet, amit már ebéd előtt kinézett magának, s odakészítette, célirányosan, a november 7-ei privát megemlékezéshez.

Pentele példát ad…

Pentele példát ad…

2019. november 04. (hétfő)

Akkor még csak két napja volt, hogy emlékezők sokasága indult a temetőbe, az egykor volt szeretteihez. A halottak napja az egyik évben épp olyan, mint az előzőben, vagy akár a következőben, de 1956-ban minden másképp látszott.

A kegyelet napjai

A kegyelet napjai

2019. november 01. (péntek)

Anyám fogja a kezem, melengeti az októberi szélben, ballagunk a templomba, az övéihez, nem mondta, hogy tartsak vele, magam jelentkeztem, hogy szívesen elkísérem, ne egyedül menjen a fontos ünnepen, a reformáció emléknapján.

Eltaposás-sikermutató, ’56

Eltaposás-sikermutató, ’56

2019. október 27. (vasárnap)

Megkezdődik 1956 októberének utolsó hete. Pentele polgárainak többsége fölvillanyozva a fővárosból jövő hírek által. Népgyűlés – követelésekkel. Vissza a település ősi nevét! A vasműről levenni a Sztálinbélyeget!

A sztálintalanítás útja

A sztálintalanítás útja

2019. október 20. (vasárnap)

1950 tavaszának eufóriájától ’56 komor őszéig eljutni Újvárosban nem volt oly nehéz. Először is a „nép ellenségével” való leszámolást kellett tökéletesíteni. Megtörtént: a helybéli kisipar jószerével felszámolva, a kulákbélyegek a módosabbakra illően ráütve, földjeik, házaik, gazdaságaik hiánytalanul rekvirálva, a hangadók elűzve, a veszélyes egyedek internálva, a gyanús elemek kitelepítve, asszonyostól, gyerekestől, ahogy kell.

Sarkamban öt év

Sarkamban öt év

2019. október 06. (vasárnap)

Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.

Bözsi néni a Delikáteszben

Bözsi néni a Delikáteszben

2019. szeptember 29. (vasárnap)

A raktáros asszony, Börzseyné határozott léptekkel tartott a „Rómaiban” az egyik kövérház felé. Ott nyílott meg a Delikátesz bolt. Először nem tudta azonosítani a delikátesz-miféleséget, de az igen olvasott Dani kolléga fölvilágosította: finomságok üzlete, különlegességek boltja. Bár ő a szokásos kenyér-vaj-tej-párizsi beszerzőútjaira volt hitelesítve – semmi luxus, csak ami az egyszerű munkásasszonynak kell –, most mégis úgy gondolta, neki is kijár valami finomság.