Sarkamban öt év

2019. október 6. (vasárnap) 9:01 - Várkonyi Balázs

Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.

Pontosan öt éve annak a megérkezésnek; a változásokkal való szembesülésnek. És noha az eltelt évek alatt a szó szoros értelmében nem lettem újvárosi – de közöm lett hozzá: mert a múltjába ástam magam, hogy szólassak róla. És jelenébe pillantottam, hogy részese lehessek a közkrónika-írásnak. Nem lettem visszavonhatatlanul újvárosi, csak arra a rövidke időre, amíg az emlékezetfrissítés zajlott. Aztán lettem az, ami ma is: egy virtuálisan jelenlévő ember, akit érdekel a historizmus, az ősi mezőváros múltja, aztán a lassan hét évtizede zajlott átalakulás kínjai, majd az út a mába, s végül a jelen hétköznapjai. Meg mindennek az emberi „hozadéka”. És ez különösképp.

Most az amúgy is nosztalgiára késztető őszi hangulatban visszaidézem az öt évvel előttieket. Akkortájt írtam: „Vannak városok, amelyeknek minden feladata kimerül az átörökítésben; s amikor ez megtörtént, átlépünk rajtuk, mint egy hídon, s továbbhaladunk, gondtalanul.” Az idézőjel – akkor is rögtön felfedtem a svindlit – hamis: ez ugyanis csak egy majdnem-valódi idézet. A mondat Gustavo Flauberttől származik, a XIX. századi nagy francia író-lélekkutató az Érzelmek iskolájában fogalmazta meg – csakhogy én az eredeti emberek szó helyett városokat írtam. Mert ebben véltem igazán jól megragadni az ellentmondást, hogy a kis Pentele Újvárossá átalakulása révén maga is csupán egy virtuális értékké lett. Aztán az évek alatt megismertem a pentelei lelkiség túlélőképességét. Az egykori átkeresztelés nem tette semmissé a hajdani birtokosok – úgy is, mint kultúraközvetítők, szellemi mecénások – emlékét, sem az iparosodás akadályát jelentő „földhözragadtságot”. Ez utóbbi ugyanis a legkevésbé sem szimbolikus, hanem racionális tartalmú volt: a föld iránti tisztelet és ragaszkodás kifejeződése. Megtartó erő – épp úgy, mint a „hozományul” kapott kohászat iparkultúrája és hagyományrendszere.

Ha a várostörténetet követve a legfontosabb értékpontokat nézzük, egy valami nagyon hiányzik: a hányatott sorsú apró település, az egykori erődített hely, a kedves kis mezőváros neve. De hát ez úgy tűnt el – hogy örökre megmaradt! Ahogy öt éve írtam: a város kiszakíthatatlan testrésze. Patinás házai az utód ékességei. Szent Pantaleon-kultusza a kegyelet magva. Szokásrendje hűségmérce. Ellentmondva hát a Flaubert-tézisnek: Pentele feladata nem merült ki a közvetítésben, a hagyományátadásban, mert ez nem egyszerűen „megtörtént”, de élő dolog; s így nem is léphetünk át rajta, mint egy hídon, s nem haladhatunk tovább gondtalanul. Pentelét a múlttisztelet élteti. Nevét a szeretet konzerválja. Nehéz tőle elszakadni. Pedig mindennek eljön az ideje…

A rovat további hírei: Napraszóló

Levélre várva

Levélre várva

2019. november 17. (vasárnap)

A férfi kezébe vette a könyvet. Belelapozott. Ahol kinyílt, olvasta. A véletlen ezt a mondatot lökte szeme elé: „Hegedűmet az oroszok ellopták, nem volt kedvem tovább folytatni a hegedülést, helyette zongorázni tanultam.”

Pentele és a Spárta-példa

Pentele és a Spárta-példa

2019. november 10. (vasárnap)

Az öreg tanár a karosszékében ült, közel a kisszoba ablakához. Ott kora délután még a fogyó novemberi fény elegendő az olvasáshoz. És onnét a könyvespolc is könnyen elérhető, legalábbis a szélső szektor, ahol a historikus művek lapulnak. Fölvette a keze ügyébe eső könyvet, amit már ebéd előtt kinézett magának, s odakészítette, célirányosan, a november 7-ei privát megemlékezéshez.

Pentele példát ad…

Pentele példát ad…

2019. november 04. (hétfő)

Akkor még csak két napja volt, hogy emlékezők sokasága indult a temetőbe, az egykor volt szeretteihez. A halottak napja az egyik évben épp olyan, mint az előzőben, vagy akár a következőben, de 1956-ban minden másképp látszott.

A kegyelet napjai

A kegyelet napjai

2019. november 01. (péntek)

Anyám fogja a kezem, melengeti az októberi szélben, ballagunk a templomba, az övéihez, nem mondta, hogy tartsak vele, magam jelentkeztem, hogy szívesen elkísérem, ne egyedül menjen a fontos ünnepen, a reformáció emléknapján.

Eltaposás-sikermutató, ’56

Eltaposás-sikermutató, ’56

2019. október 27. (vasárnap)

Megkezdődik 1956 októberének utolsó hete. Pentele polgárainak többsége fölvillanyozva a fővárosból jövő hírek által. Népgyűlés – követelésekkel. Vissza a település ősi nevét! A vasműről levenni a Sztálinbélyeget!

A sztálintalanítás útja

A sztálintalanítás útja

2019. október 20. (vasárnap)

1950 tavaszának eufóriájától ’56 komor őszéig eljutni Újvárosban nem volt oly nehéz. Először is a „nép ellenségével” való leszámolást kellett tökéletesíteni. Megtörtént: a helybéli kisipar jószerével felszámolva, a kulákbélyegek a módosabbakra illően ráütve, földjeik, házaik, gazdaságaik hiánytalanul rekvirálva, a hangadók elűzve, a veszélyes egyedek internálva, a gyanús elemek kitelepítve, asszonyostól, gyerekestől, ahogy kell.

Bözsi néni a Delikáteszben

Bözsi néni a Delikáteszben

2019. szeptember 29. (vasárnap)

A raktáros asszony, Börzseyné határozott léptekkel tartott a „Rómaiban” az egyik kövérház felé. Ott nyílott meg a Delikátesz bolt. Először nem tudta azonosítani a delikátesz-miféleséget, de az igen olvasott Dani kolléga fölvilágosította: finomságok üzlete, különlegességek boltja. Bár ő a szokásos kenyér-vaj-tej-párizsi beszerzőútjaira volt hitelesítve – semmi luxus, csak ami az egyszerű munkásasszonynak kell –, most mégis úgy gondolta, neki is kijár valami finomság.