A kegyelet napjai

2019. november 1. (péntek) 7:09 - Várkonyi Balázs

Anyám fogja a kezem, melengeti az októberi szélben, ballagunk a templomba, az övéihez, nem mondta, hogy tartsak vele, magam jelentkeztem, hogy szívesen elkísérem, ne egyedül menjen a fontos ünnepen, a reformáció emléknapján.

Október 31-én, amikor a protestánsok azt a pillanatot idézik föl, hogy Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezi vitairatát, és megszületik az ágostai hitvallásúak közössége, az evangélikus egyház, 502 éve ennek, majd eltelik két évtized, Genfben egy másik hittudós, Kálvin János is kidolgozza a maga hittételeit, hamarosan újabb egyház születik, a reformátusoké, ami az anyámé is, ezért megyünk hát a templomába az ünnepen, s ott is jól elvagyok én, a katolikus.

Apám megfogja a mancsomat, ökölbe szorítom, ő meg átkulcsolva melegíti, ne dermedjen a hideg őszi szélben, most, amikor megyünk a mi templomunkba, ez nap már maga a másnap, vagyis november elseje, a mindenszentek ünnepe, amikor a katolikus világ, és benne szinte láthatatlanként mi, apám meg jómagam is azokra az apostolokra, vértanúkra, szentekre emlékezünk, akiknek életpéldája az ember számára erkölcsi sorvezető, szóval lépdelünk a nagytemplom felé, anyám nincs velünk, mint mondottam, az a másik az ő temploma, néha gondolok arra, hogy milyen magányos lehet közöttünk, mert a családban nyomasztó többségben a katolikusok, az apa meg a három gyerek, és még a Mamóka nevű nagymama is az, natürlich, hiszen azóta, hogy az őseink bajor földről ide települtek, mindenki pápista volt, az első protestáns a székely anyám, és milyen a sors, az élete utolsó éveiben ő is katolizált, talán hogy lélekben még közelebb legyen hozzánk, pedig annál közelebb már nem is lehetett volna, és noha a felekezetünk nem volt azonos, de a hit, az közös volt, egészen az.

Jön megint egy új nap, anyám meg apám összetereli a gyereksereget, kezünket markukba fogják, és megyünk, ezúttal nem a templomba, hanem a temetőbe, a szél már egészen hideg, arcunkba kap, de mi megyünk, zsebünkben a gyertyák, apánál a gyufa, ő fogja majd nagy kínnal meggyújtani, mert a szélben a láng egyre csak ellobban, de édesapa kitartó – mindig így hívtuk, az „apu” nem létezett a szótárunkban, ahogy a „szia” sem, csak a szervusz, mert annak méltósága van, és ez különösen fontos az ünnepeken, vagy épp a gyásznapokon, amilyen ez a mostani is, november másodika, a halottak napja, amikor temetőjárásra indulunk, meglátogatjuk a hozzánk közellévők sírjait, és gondolunk a nekünk ismeretlenekre, akiket soha nem láthattunk, mert régi idők hideg napjai  vitték el őket, a pentelei huszonnégyeket is, akiket ’56 őszén golyó vagy gránát léptetett át abba az ismeretlen világba.

E hétvégén aki csak tud, indul, én is megyek az enyéimhez, gyertya mellett emlékezem rájuk, jó lenne beszélgetni velük, de nem lehet, ahogy kérdezni se már, pedig sok mindent nem tudunk még a régmúltból, ám hiába, valamit elszalasztottunk, akinek van még módja, kérdezze hát az övéit, amíg itt vannak, amíg nem fogy el az ő idejük is. Vagy a miénk.

A rovat további hírei: Napraszóló

Levélre várva

Levélre várva

2019. november 17. (vasárnap)

A férfi kezébe vette a könyvet. Belelapozott. Ahol kinyílt, olvasta. A véletlen ezt a mondatot lökte szeme elé: „Hegedűmet az oroszok ellopták, nem volt kedvem tovább folytatni a hegedülést, helyette zongorázni tanultam.”

Pentele és a Spárta-példa

Pentele és a Spárta-példa

2019. november 10. (vasárnap)

Az öreg tanár a karosszékében ült, közel a kisszoba ablakához. Ott kora délután még a fogyó novemberi fény elegendő az olvasáshoz. És onnét a könyvespolc is könnyen elérhető, legalábbis a szélső szektor, ahol a historikus művek lapulnak. Fölvette a keze ügyébe eső könyvet, amit már ebéd előtt kinézett magának, s odakészítette, célirányosan, a november 7-ei privát megemlékezéshez.

Pentele példát ad…

Pentele példát ad…

2019. november 04. (hétfő)

Akkor még csak két napja volt, hogy emlékezők sokasága indult a temetőbe, az egykor volt szeretteihez. A halottak napja az egyik évben épp olyan, mint az előzőben, vagy akár a következőben, de 1956-ban minden másképp látszott.

Eltaposás-sikermutató, ’56

Eltaposás-sikermutató, ’56

2019. október 27. (vasárnap)

Megkezdődik 1956 októberének utolsó hete. Pentele polgárainak többsége fölvillanyozva a fővárosból jövő hírek által. Népgyűlés – követelésekkel. Vissza a település ősi nevét! A vasműről levenni a Sztálinbélyeget!

A sztálintalanítás útja

A sztálintalanítás útja

2019. október 20. (vasárnap)

1950 tavaszának eufóriájától ’56 komor őszéig eljutni Újvárosban nem volt oly nehéz. Először is a „nép ellenségével” való leszámolást kellett tökéletesíteni. Megtörtént: a helybéli kisipar jószerével felszámolva, a kulákbélyegek a módosabbakra illően ráütve, földjeik, házaik, gazdaságaik hiánytalanul rekvirálva, a hangadók elűzve, a veszélyes egyedek internálva, a gyanús elemek kitelepítve, asszonyostól, gyerekestől, ahogy kell.

Sarkamban öt év

Sarkamban öt év

2019. október 06. (vasárnap)

Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.

Bözsi néni a Delikáteszben

Bözsi néni a Delikáteszben

2019. szeptember 29. (vasárnap)

A raktáros asszony, Börzseyné határozott léptekkel tartott a „Rómaiban” az egyik kövérház felé. Ott nyílott meg a Delikátesz bolt. Először nem tudta azonosítani a delikátesz-miféleséget, de az igen olvasott Dani kolléga fölvilágosította: finomságok üzlete, különlegességek boltja. Bár ő a szokásos kenyér-vaj-tej-párizsi beszerzőútjaira volt hitelesítve – semmi luxus, csak ami az egyszerű munkásasszonynak kell –, most mégis úgy gondolta, neki is kijár valami finomság.