Október 31-én, amikor a protestánsok azt a pillanatot idézik föl, hogy Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezi vitairatát, és megszületik az ágostai hitvallásúak közössége, az evangélikus egyház, 502 éve ennek, majd eltelik két évtized, Genfben egy másik hittudós, Kálvin János is kidolgozza a maga hittételeit, hamarosan újabb egyház születik, a reformátusoké, ami az anyámé is, ezért megyünk hát a templomába az ünnepen, s ott is jól elvagyok én, a katolikus.

Apám megfogja a mancsomat, ökölbe szorítom, ő meg átkulcsolva melegíti, ne dermedjen a hideg őszi szélben, most, amikor megyünk a mi templomunkba, ez nap már maga a másnap, vagyis november elseje, a mindenszentek ünnepe, amikor a katolikus világ, és benne szinte láthatatlanként mi, apám meg jómagam is azokra az apostolokra, vértanúkra, szentekre emlékezünk, akiknek életpéldája az ember számára erkölcsi sorvezető, szóval lépdelünk a nagytemplom felé, anyám nincs velünk, mint mondottam, az a másik az ő temploma, néha gondolok arra, hogy milyen magányos lehet közöttünk, mert a családban nyomasztó többségben a katolikusok, az apa meg a három gyerek, és még a Mamóka nevű nagymama is az, natürlich, hiszen azóta, hogy az őseink bajor földről ide települtek, mindenki pápista volt, az első protestáns a székely anyám, és milyen a sors, az élete utolsó éveiben ő is katolizált, talán hogy lélekben még közelebb legyen hozzánk, pedig annál közelebb már nem is lehetett volna, és noha a felekezetünk nem volt azonos, de a hit, az közös volt, egészen az.

Jön megint egy új nap, anyám meg apám összetereli a gyereksereget, kezünket markukba fogják, és megyünk, ezúttal nem a templomba, hanem a temetőbe, a szél már egészen hideg, arcunkba kap, de mi megyünk, zsebünkben a gyertyák, apánál a gyufa, ő fogja majd nagy kínnal meggyújtani, mert a szélben a láng egyre csak ellobban, de édesapa kitartó – mindig így hívtuk, az „apu” nem létezett a szótárunkban, ahogy a „szia” sem, csak a szervusz, mert annak méltósága van, és ez különösen fontos az ünnepeken, vagy épp a gyásznapokon, amilyen ez a mostani is, november másodika, a halottak napja, amikor temetőjárásra indulunk, meglátogatjuk a hozzánk közellévők sírjait, és gondolunk a nekünk ismeretlenekre, akiket soha nem láthattunk, mert régi idők hideg napjai  vitték el őket, a pentelei huszonnégyeket is, akiket ’56 őszén golyó vagy gránát léptetett át abba az ismeretlen világba.

E hétvégén aki csak tud, indul, én is megyek az enyéimhez, gyertya mellett emlékezem rájuk, jó lenne beszélgetni velük, de nem lehet, ahogy kérdezni se már, pedig sok mindent nem tudunk még a régmúltból, ám hiába, valamit elszalasztottunk, akinek van még módja, kérdezze hát az övéit, amíg itt vannak, amíg nem fogy el az ő idejük is. Vagy a miénk.