Pentele és a Spárta-példa

Várkonyi Balázs - 2019. november 10. 7:52

Az öreg tanár a karosszékében ült, közel a kisszoba ablakához. Ott kora délután még a fogyó novemberi fény elegendő az olvasáshoz. És onnét a könyvespolc is könnyen elérhető, legalábbis a szélső szektor, ahol a historikus művek lapulnak. Fölvette a keze ügyébe eső könyvet, amit már ebéd előtt kinézett magának, s odakészítette, célirányosan, a november 7-ei privát megemlékezéshez.

Hányan lehettek? – tért vissza a már kimondott szavakhoz, most csak a fejében forgatva meg a kérdést. Tudta, erre soha nem kap választ. Krisztus előtt 480-ban a Thermopülai-szorosnál elég volt egyetlen egy hitvány lelket találni, aki elárulja királyát, Leonidászt, és a perzsa hadsereget a titkos ösvényen a görögök hátába vezeti. Amúgy persze nem próbált semmiféle analógiát az ókori háború és az ’56-os magyar sorstragédia közé erőltetni, egyszerűen csak annyit vélt közösnek: ott is, itt is egy maroknyi ember állt szembe a félelmetes túlerővel.

A tanár belemélyedt az olvasmányába. Ismerte jól a tényeket. De szívesen olvasta újra és újra, mint afféle reményadó üzenetet. A perzsa hódító tervének hírét véve a két görög „védőbástya” egyike, Athén tengeri ütközetre készült. A másik, Spárta a szárazföldön akarta megállítani Xerxészt. Leonidász király terve kifogástalan volt: a szűk katlanban a sokszoros túlerőt is megállásra bírhatta volna, s tán sikerül is, ha… de közbeszólt az emberi gyengeség. Akadt egy arannyal megvehető áruló. A maroknyi védősereg két napig így is állta a rohamot – aztán Ephialtész az árulásával gondoskodott a tragikus végkifejletről. Amikor Leonidász tudomást szerzett a hátbatámadásról, hogy a serege zömét megmentsem, hazaparancsolta a többséget. Maradt háromszázad-magával a legjobbak közül, és még kétannyi thébaival meg theszpiaival. Tudták, mi vár rájuk; de csak így, a halálos áldozatuk árán nyerhettek egérutat a menekülők.

Fotó: Fortepan

A pentelei görögök aligha voltak Spárta szülöttei – gondolta az öreg. Bizonyosan nem. Menekültként érkeztek Magyarországra. A legtöbbük zsebében kommunista párttagkönyv lapult. Ötszázan munkát kaptak Újváros építésén. S mint a sokaság része, ők is szerephez jutottak ’56 forró őszén. És megtörtént az ő Ephialtész-mutatványuk: november hetedikén, a reménytelenül vállalt harc végkimenetelekor megtörtént a pálfordulás: az addigi bajtársaik ellen fordították fegyverüket.

A szabadságharc elbukhatott – töprengett az öreg –, elveszhettek az álmok. De Pentelén az igazi bukás a görögöké volt: hitszegésük miatt a bosszú elől ki kellett menekíteni őket Csehszlovákiába. A szégyenbélyeget már belül viselték…