Szaszkó Istvánnak a Mozgó Világ hasábjain megjelent, Sztálinváros és Komló párhuzamos történetét feldolgozó írt tanulmányát teljes terjedelmében a DunaújvárosMesélPontHu várostörténeti blogon találják az olvasók – az alábbiakban néhány szemelvényt közlünk az összegzésből, bevallottan kedvcsináló céllal!
„Mára már főbb vonalaiban ismeretes, hogy “A vas, acél és a gépek országáért” folytatott harc az 50-es évek első felének Magyarországán korábban soha nem látott méretű beruházási tevékenységgel járt együtt. A rohamléptekkel végrehajtani szándékozott iparosítás politikája azt eredményezte, hogy a népgazdaság beruházási szerkezete végletesen eltorzult. A tényleges beruházások közel 50 százaléka az iparnak jutott.”
„A növekedés így önmagában imponáló, ám ha a minőség vagy a gazdaságosság stb. kérdését tekintjük, a kép meglehetősen sötét. A kohászat technikája összességében csak kevéssé volt korszerű. Ennek negatív hatását csak tetézte, hogy e mai válságágazatba fektetett pénz 40 százalékát az építkezések emésztették fel, s a berendezésekre költött összeg egy részét, pontosabban a felét sem a technológiai masinériára, hanem kiegészítő beruházásokra fordították. A grandiózus tervek és a szűk hazai nyersanyagbázis közötti ellentét szintén szembeszökő.”
„Az 1949-ben még csak 4000 lelket számláló faluból 54-re 25 000 fős ’város’ lett. Az építkezés és a növekedés eufóriája még évtizedekig tartott: 1967-ben az akkor 50 000 lakosú szocialista város politikai vezetése szerint arra a kérdésre, hogy mi minden épült Dunaújvároson, ’tizenhat évre visszanézve könnyű válaszolni... elég egy szó: minden.’ (...) 1967-ben a város már (és még) ’az, aminek épült – az ország egyik kohászati fellegvára’. Az ország nyersvastermelésének közel a felét ekkor is a Dunai Vasmű adta.”
„Már az induláskor is problémák voltak azonban a termelés folyamatosságának biztosításával. A szintén hiánygazdálkodást folytató Szovjetunió a sztálinvárosi ’csoda’ számára nem tudott kokszot is szállítani. A II. világháború előtti biztos kokszszállító partner, Svédország pedig a vasfüggönyön túlra került. Nem maradt más hátra – ha törik, ha szakad, itthon kellett kokszot gyártani. Sztálinváros és Komló sorsa ettől kezdve összefonódott.”
„Az enyhültebb légkörben (...) az angol követség másodtitkára és a kereskedelmi titkár már kelet- és észak-magyarországi utazásra vállalkozhatott. A kereskedelmi titkár októberben immár jóval exponáltabb utazásra indult egy amerikai kollégájával: úticéljuk Sztálinváros és Komló volt.”
A tanulmány teljes terjedelmében itt olvasható!
!["Poznan – Budapest 1956"](/sites/all/files/styles/rovat/public/images/news/bev/690.jpg?h=72f2151d ""Poznan – Budapest 1956"")
