A gyerekkorban elszenvedett erőszak (legyen az fizikai-, érzelmi- vagy verbális bántalmazás) mindig nyomot hagy. Mindig.
„Mégis rendes ember lett belőlem”
Pont annyira nem szabad gyereket bántalmazni, mint csokit lopni a boltból, bányatóban fürödni, vagy kilőni egy védett madarat.
Persze sokan megteszik, és hacsak nem vallják be nyilvánosan, soha nem is buknak le. Aztán ha nyíltan beszélnek róla, akkor jó eséllyel olyanok is hallják majd őket, akik szerint abba még senki nem halt bele, ha csokit lopott, ugyan, ki az, aki nem fürdött még tiltott helyen, és a hát, a legjobb családban is előfordul, hogy félremegy egy csúzlilövés, aztán „mégis rendes ember lett belőle”.
Ismerős érvek? A gyerekek testi fenyítésével pont ugyanez a helyzet. Ugyanúgy tilos, és ugyanezeket a magyarázatokat halljuk, ha szóba kerül, ugyanígy mennek a próbálkozások, hogy kisebbítsék a dolog súlyát: „senki nem halt még bele”, „velem is előfordult, mégis rendes ember lettem”, meg persze a klasszikus „ha időben nem kapom meg azt a pofont, ki tudja, mi lett volna belőlem”.
Na, igen. A millió dolláros kérdés: Mi lett volna, ha… Mi lett volna, ha nem ütnek meg gyerekként, ha nem kapsz pofonokat, mi van, ha máshogyan nevelnek a szüleid?
„Mi lett volna, ha…”
Csakhogy nem tudunk visszamenni az időben. Nem tudjuk megnézni, hogy tényleg mi lett volna, ha…
Csak azt tudjuk, hogy az erőszaktól még senki nem kapott szárnyra, és ha felnőttként is emlékszünk még arra a pofonra, akkor az bizony komoly trauma volt. Bárhogy is érzünk ezzel kapcsolatban ma.
És ahhoz, hogy ezzel együtt lehessen élni, a szüleinket (akiket egyébként valószínűleg szeretünk és tisztelünk) úgy tudjuk ez alól felmenteni, hogy átkereteztük a történetet valami mássá. A bántásból, ami gyerekként fájdalmat okozott és rossz érzéseket, így lett „sorsfordító szülői beavatkozás”, vagy éppen „a világ legtermészetesebb dolga”.
Csakhogy az erőszak mindig nyomot hagy
Mindig. Beég az emlékeinkbe, és muszáj kezdeni vele valamit. És persze, túl lehet élni (bármit túl lehet élni, amibe nem hal bele az ember). De a túlélés még nem feltétlenül az az élet, amire úgy egyébként születtünk. Ahogy a megragasztott porceláncsészén mindig látszódni fognak az apró repedések, úgy hagy nyomot a lelkünkön minden olyan eset, amikor épp az okoz fájdalmat, félelmet és sérülést, akit szeretünk, akiben megbízunk, akitől az életünk függ.
A gyerekkori élmények pedig óhatatlanul mélyebb nyomot hagynak, ezért nagyon fontos, hogy mi történik életünk első 18 évében, és ezért elképzelhetetlenül lényeges, hogy a gyerekünk érzelmi biztonságát soha ne sértsük meg azzal, hogy bántjuk kézzel… vagy verjük szavakkal.
Gyerekként ezerszer elestél, és szereztél olyan sérüléseket, amelyek nagyobb fájdalmat okoztak, mint egy pofon. De ezeket elfelejti az ember. Miért van az, hogy a testi fenyítés élménye mégis megmarad?
Hát, azért, ami miatt a jogszabályok az egy pofont „tettleges becsületsértésként” minősítik. Mert nem a testednek fáj, hanem a lelkednek. Mert azt az érzést kelti, hogy belegázoltak a lelkedbe, megsértették az önérzetedet, erőszakkal áthágták a határaidat. Nem azért tiltott a gyereket testi fenyítésnek kitenni, mert „belehalna a sérülésekbe” – bár, mondjuk, a kisbaba bele tud halni abba is, ha megrázzák –, hanem azért, mert a fizikai erőszak érzelmi sérüléseket is okoz. Ez utóbbi súlyosabb is, csakhogy annak nincsenek látható nyomai. A lelkünk kemény, mint a porcelán, de törékeny – a hajszálrepedéseket pedig sajnos még mi magunk sem látjuk mindig.
Zéró tolerancia?
2005 óta tilos (törvény tiltja), mégis a szülők kétharmada szerint „rendben van”, ha megüti a gyerekét – és ami talán még fontosabb adat, hogy a gyerekek 50 százaléka szerint is „rendben van”, ha megütik őt. Lehet egy tippünk arra, hogy közülük hányan fogják majd szülőként a saját gyerekeik esetében is elfogadhatónak tartani a testi fenyítést. (Sokan.)
Ma a jogszabályok nem „túlvédik” a gyerekeket, hanem egyszerűen csak ugyanarra a szintre hozták a gyerekek védelmét 2005-ben, mint ahol a felnőttek, – illetve most már egyébként az állatok – védelme van.
Akkor, a világon a 14. ilyen ország voltunk, amelyik ezt meglépte. Ma már 54 országban van teljes tilalom, és további 56-ban (így igen, Kanadában is) részleges.
De hiába telt már el 14 év azóta, hogy Magyarország bevezette a zéró toleranciát a gyerekekkel szembeni erőszak valamennyi formájával szemben, a bántalmazás még mindig kőkemény valóság. Elsősorban azért, mert a szülők azt gondolják, hogy akkor „tesznek jót” a gyerekükkel, ha fizikai erőszakot is alkalmaznak időnként, hiszen egyébként „neveletlenek” lennének a gyerekek, és nem tanulnák meg a szabályokat, meg a szüleik tiszteletét.
Fiúk, lányok, pofonok, szavak
Ezért is „izgalmas” kérdés, hogy ha a kutatási adatokat nézzük, akkor a szülők nem egyenlően alkalmazzák a testi fenyítés a gyerekeiknél. A fiúkkal szemben elfogadottabb (és gyakrabban alkalmazott) a fizikai erőszak, míg a lányoknál inkább az érzelmi „ráhatás”.
Ennek következményeit látjuk a későbbiekben is: a megfelelési kényszeres, nemet mondani képtelen, a mások elvárásaihoz igazodó lányokban, meg az erőszakot mint „kommunikációs technikát” alkalmazó fiúkban.
Szintén nem egyenlően alkalmazzák a szülők a testi fenyítést, ha egy gyerekük van, vagy ha háromnál több, ahogy a legtöbb kutatás azt is kimutatja, hogy a szülő fáradtsága, frusztráltsága, tehetetlenségérzése gyakrabban vezet a gyerek megütéséhez, mint a gyerek saját magatartása. Ezzel is összefüggésben lehet az a beszédes adat, ami szerint a három év alatti gyerekeket a legtöbb esetben az a szülő üti meg, akivel a legtöbb időt töltik. Magyarországon ez általában az anya.
Így a kisgyerekekkel szembeni testi fenyítés az egyetlen olyan bántalmazásforma, ahol a nők felülreprezentáltak.
Eléggé úgy tűnik, hogy a testi fenyítés inkább egy társadalmi konstrukció, meg sokszor egy tehetetlenségi „eszköz”, mint valódi – kikerülhetetlenül szükségszerű – gyereknevelési technika. Ezért volna fontos, hogy a szülőknek legyenek alternatíváik.
Büntetés vs. fegyelmezés
A szülők nagy része nem rosszaságból, hanem felelősségérzetből alkalmaz erőszakot, mert azt gondolják, ez még mindig „a kisebbik rossz”, mintha a gyerek neveletlen lenne.
Csakhogy ha már egy ilyen gondolkozás elindult a szülőben, hogy mi a „kisebbik rossz”, akkor még egy csavar beépül a történetbe, amire egyébként egy angol kutatás nagyon szépen fel is hívja a figyelmet. Kisgyerekeket kérdeztek, hogy ha választaniuk kellene egy pofon vagy egy tízperces lelki fröccs között, akkor mit választanának? A gyerekek döntő többsége (dobpergés) persze a pofont választotta. Aztán amikor a kutatók megkérdezték, hogy miért, a gyerekek főként két okot jelöltek meg. Egy: a pofonon gyorsan túl lehet lenni. Kettő: ha apa vagy anya pofon üt, általában utána bűntudata van, és bűntudat hullámaira ráülve, mindenféle kedvezményekhez lehet jutni (tíz perccel több tévé, vagy még egy szelet süti).
Először is szögezzük le, a gyerekvédelem egyik legfontosabb alapszabályát: a gyerekek nem hülyék. Másodszor, ha szülőként tudom, hogy nem kéne megütnöm, de nem tudom nem megütni, akkor bűntudatom keletkezhet, ami kiváló játszmatér a gyerekeknek, ahol csak egy biztos: nem mi fogunk ebből kijönni győztesen. A harmadik megfontolásra érdemes megjegyzésem: nem az a kérdés, hogy pofon ütünk-e egy gyereket, vagy tíz perc alatt beletapossuk a szőnyegbe az önérzetét és megszégyenítjük vagy megalázzuk, hanem az: hogyan vagyunk képesek érzelmi vagy fizikai erőszak nélkül, pozitív gyereknevelési technikákkal, következetes szülők lenni.
Nem igaz az, hogy a testi fenyítés nélküli gyerekkorban nincsenek határok, korlátok és szabályok.
Igaz ugyan, hogy nincs büntetés, de van fegyelmezés! Ami hatalmas különbség, és elképesztően fontos a gyereknek.
Kevés annyira elveszett gyerek van, mint akinek bármit és mindent szabad. Viszont attól, hogy nem ütöm meg, vagy nem verem szavakkal, még nem választottam azt az utat, hogy a gyereknek mindent szabad, és nem adtam fel a gyereknevelést.
Szülőnek lenni nem könnyű, de a szülőség tanulható.
Kezdjük azzal, hogy ha a saját gyerekkorunkban voltak olyan élményeink, amelyek testi fenyítéshez kapcsolódtak, akkor megengedjük magunknak, hogy visszaemlékezünk az érzésekre, amit a fizikai erőszak okozott. Aztán pedig hozunk egy tudatos döntést, hogy a saját gyerekünknek nem akarunk ilyen érzéseket okozni.
