Dunaújváros mesél: Út a vasmű freskójáig

"Domanovszky Endre elvből nem ad interjút. Hogy miért nem, azt végül elfelejtettem megkérdezni – fontosabb, izgalmasabb, ha úgy tetszik, kényesebb kérdéseim voltak. Fontosabb, izgalmasabb, kényesebb kérdéseimre szívesen válaszolt. Azzal a feltétellel, hogy a megírt cikk nem lesz interjú." (…)
"Hogyan vált egy addig csak táblaképeket és gobelineket komponáló művész hirtelen freskófestővé? Hogyan vált a rövid ideig neoklasszicista, hosszú esztendőkön át expresszív-lírai stílus realisztikus-monumentálissá?" (…)
"A magyar képzőművészet nagy és édes fordulata; az oly sok szép szándékot annyi kudarccal keverő 1948-49-es változás Domanovszky számára természetes magánkezdeményezésként, spontán elhatározásként mutatkozott be. (…) Berény Róbert, a nagy tekintélyű mester, akivel Domanovszky igen közeli barátságban volt, bölcsen és optimistán a lehetőségeket latolgatta: a festészet nem okvetlenül csak az, amit a két háború között műveltek, a festészet a műtörténet tanulságai szerint lehet kevésbé intim, monumentális, ha jó ügyet szolgál, monumentálisan propagatív is." (…)
"Mindenhez volt ereje, mondja a művész, aki néhány éve még kis, intim és magányos lírájú képeket festett, de szárnyakat kapott a lehetőségtől, a megbízás nagyságától: egyszerre nagyot, méretre, jelentőségre monumentálisat, egy egész társadalomhoz szólót alkotni. (…) Azóta is minden évben egyszer leutazik Dunaújvárosba, büszkén állapítja meg, hogy freskója állja az időt: ’a fal teljesen intakt’. S amikor kérem az értékítéletét, ennyit tesz még hozzá mosolyogva: ’nem szégyellem’. A beszélgetés végén, kérésre, összefoglal. Egy biztos: mindig, minden pillanatban hitt abban, amit csinált, meggyőződésből tette, amit tett – mondja."

A teljes poszt a várostörténeti blogon olvasható – az alábbi címen!

Út a vasmű freskójáig (katt) >>