Dunaújváros mesél: A Déli-városban

„Kétszer találkoztam vele, s többször nem fogok. Először a talponálló pultja mellett, másodszor az elhamvadt szalmakazlak között. Nem látom többé, s más sem. Éppen ezért nevét sem írom ide, hadd legyen hitelesebb a történet. Hitelesebb így, mert hősét megátalkodott hazugnak és csavargónak. tartották a városban, s a nevével megtűzdelt történet Münchausen-mesének hatna.
Írom tehát.”

„(…) – Azt mondják rólam, a város szégyene vagyok – igaz, nem megy a meló. Az ötös épület azért nem lett kész a héten, mert untam a hajrát, a sok lógónyelvű kollégát, meg sajnáltam is őket. Pihenjenek, gondoltam, aztán mesélni kezdtem nekik. A tök alsóról, aki elszerette a piros királynét, de az őt is otthagyta, mert a tök alsó csak munkaügyis volt, pedig főépítésvezetőnek mondta magát. Aztán hiába vett nájlonblúzt a nőnek, meg abroncsos szoknyát, megszökött az egy gebinessel. Tudja, főnök, akkora röhögés volt ott, hogy rögtön elmúlt az ebédidő.”

„(…) – Ide figyeljen. Tudja, nem az fáj, hogy az építésvezető kirakott a Délibe, nekem egykutya, hol szunyátok. De az, tudja, az, hogy… Az istenfáját neki, azt mondta, hogy bennem nincs kollektív érzés! Bennem! Hát ha magam volnék a világban, ki a jóistennek mesélnék én, mondja? A fáknak, vagy a szputnyikoknak? Hát ez fáj nekem, higgye el, pedig mondtak már nekem ennél rosszabbakat is. Nincs bennem kollektív érzés… Na, isten áldja, főnök, látom, únja ezt a sódert. Pedig ez nem mese ám…”

„Egy forró júliusi délután azután éles szirénaszó hasított bele a város tompa zsongásába. Őrült tempóban két vörös tűzoltókocsi száguldott át a főúton a Déli-város felé. S már kiabálták is az ablakom alatt: ’Ég a tsz búzája!’ (…) Szerszám akadt, s már csak az volt a dolgunk, hogy biztonság okából kiszélesítsük, meghosszabbítsuk az elhamvadt szalma és a raktár között hevenyészett árkot.”

„– De hogy került ide ez az árok? – kérdezte egyszerre a tsz elnöke, aki velünk egy sorban izzadt. – Ki ásta ezt?

(…) Ő volt az. Bal kezében még mindig szorította az elszenesedett nyelet, az ásóét, amivel néhány keserves perc alatt gátat vetett a tűz őrjöngő rohamának. Úgy szorította, mint akkor, amikor rádőlt az égő szalmakazal.”

(A teljes riport a www.dunaujvarosmesel.hu címen, a várostörténeti blogon olvasható!)