A temetői Kopjafánál Gyöngyössy Csaba, a Bánki Donát középiskola volt igazgatója, a Modern Művészetért Közalapítvány kuratóriumi elnöke mondott emlékbeszédet. A szöveget teljes terjedelmében közöljük!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim ! Tisztelt ünneplő közönség!
Azért vagyunk ma itt, hogy tisztelegjünk az 1956-os forradalom emléke előtt és emlékezzünk azokra a mártírokra, akik az életüket áldozták a zsarnokság elleni küzdelemben.
Az ünnep mindig lehetőséget kínál arra, hogy elgondolkozzunk múltunkról, jelenünkről, jövőnkről. Megfogalmazzuk magunkban azokat a tanulságokat, amelyeket egy ilyen történelmi esemény kínál.
'56 emléke – amelynek pátosza ma már jószerint fölidézhetetlen – annyit megérdemel, hogy tisztán őrizzük meg.
Önmagunknak és önmagunkban.
Közösen.
Én azt hiszem, Bibó Istvánnak van igaza, amikor '56-ot az emberi méltóság forradalmának nevezi.
Emberi méltóságunknak szerves része nemzettudatunk és szabadságigényünk.
Egy váratlanul kitört forradalom gyors győzelme a nemzetet sosem remélt egységbe forrasztotta. Nehéz erről pontosan és szépen beszélni, mert hirtelen minden azonossá vált önmagával, a vérben és a lőporfüstben olyan szavak is újjászülettek, mint szabadság, haza, hős – és egyszerre elkezdték önmagukat jelenteni.
Mi volt az ami kiváltotta a felkelők robbanásszerű tiltakozását?
A szabadságnak és az igazságnak a hiánya.
Egy agresszív kisebbség a szovjet megszállók segítségével rá akarta erőltetni az akaratát a többségre.
A kommunista párt emberei kerültek minden vezető pozícióba, nem a szakértelem, a tehetség számított, hanem a párthoz való hűség.
A hírhedt jelszó: aki nincs velünk, az ellenünk van.
A politikai ellenfeleket, másként gondolkozókat ellenségnek nyilvánították, bebörtönözték, megölték.
Központosították a sajtót, amely a hazug propagandát terjesztette, dicsőítették a párt politikáját, bevezették a cenzúrát.
Többek között ezek voltak azok az okok, amelyek végül a tiltakozáshoz vezettek.
Ötvenhat mindenkié: ha annyiféle volt is, ahány a résztvevője, ötvenhat egy volt és kikezdhetetlen: olyan, mint a csiszolt gyémánt, amelynek valamennyi sík felülete másként töri, más szögben veri vissza a fényt: ötvenhatról leválaszthatatlanok a reformkommunisták, leválaszthatatlan az Irodalmi Újság, a Petőfi Kör, leválaszthatatlan a nép mellett döntő s a döntése mellett holtáig kitartó kommunista mártír-miniszterelnök s mindazok, aki mellette voltak,
leválaszthatatlanok az egyetemisták és a pontjaik, leválaszthatatlanok az utcán, a kölyökfelkelők, akik a győzelem oldalára billentették át a történtek mérlegét, leválaszthatatlanok a gyárat birtokba vevő munkások, a munkástanácsok,
leválaszthatatlanok a földkönyvet égető falvak, a Budapestet élelemmel önként ellátó parasztok, a hadsereget hírekkel folyamatosan tápláló vasutasok, a szovjet erőkkel a harcot kétségbeesetten fölvevő katonák, a döntésüket bíróság előtt halálig vállaló főtisztek és olykor a parancs ellenére is tovább harcoló kiskatonák,
a felfegyverzett és a bányát fegyverrel védelmező, sztrájkoló bányászok, az életüket az utcakövön áldozó kis csövesek, akik, ha el nem estek és föl nem kötötték őket, a börtönben Kossuth-címert tetováltak a szívük fölé,
leválaszthatatlanok a szabadságharcosokat és szovjet katonákat a tűzvonalból egyaránt kimentő orvostanhallgatók, leválaszthatatlan Maléter és Pongrácz, Angyal István és a Falábú Jancsi, Wittner Mária és Brusznyai Árpád, Szigethy Attila és Nagyéri százados,
leválaszthatatlan Mező Imre és a Köztársaság tér minden halottja,
leválaszthatatlan még az a kiszállásról gyanútlanul hazatérő gépkocsivezető is, akit huszonötödikén lőttek agyon a Földművelésügyi Minisztérium előtt,
leválaszthatatlan, aki újságot írt, aki fényképezett, aki rádióadót működtetett, s aki a szobája magányában vezette a történtek naplóját.
Mindegyikük arca, mindegyikük tette ott csillog az üvegnél keményebb gyémánt, a mi közös ötvenhatunk egy-egy csiszolt és csillogó felületén.
Tíz nap múlva az eufóriában élő nép számára, váratlanul jött a brutális megtorlás.
Hősi, rövid fegyveres ellenállás a kíméletlen túlerővel szemben. Rögtön meg kellett tapasztalni, hogy a lelkes nyugati biztatás, valódi támogatást nem jelent, rá kellett döbbenni a teljes kiszolgáltatottságra.
Egyre kisebb, a magukra maradó csoportok és egyének politikai ellenállása, erőfeszítése, a menthető megmentésére – de a megmenthetőnek látszó egyre zsugorodott egészen a nulláig.
Eközben egyre szaporodó egyéni, családi és közösségi konfliktusok, tragédiák, amelyeket már nem a forradalom győzelmének emelkedettségében kellett és lehetett elviselni, feldolgozni, hanem az elnyomatásban.
A karácsony sem hozott békét, megnyugvást. A konfliktusok, tragédiák folytatódnak: januárban elkezdődtek a kivégzések, s tartottak 1961-ig – havonta átlagosan nyolc-tíz.
A gyárakban, üzemekben a munkástanácsok vezetőit, hangadóit letartóztatták, perbe fogták, elítélték, kivégezték.
Azok, akik őket megválasztották, velük egyetértettek tovább dolgoztak, éltek egymás mellett. A kihallgatottak, tanúk, kisebb vádlottak besúgói ajánlatokat kaptak, vagy vállalták vagy nem, de aztán ők is éltek a többiek között.
Az írók közül az egyiket letartóztatják, elítélik, a másik Kossuth-díjat kap: majdnem ugyanazt gondolták és mondták, de az egyik többet szerepelt, és amit mondott, nyilvánosan mondta.
Aztán később gondoskodtak róla, hogy a börtönben lévő megtudja, mit mondott vagy írt alá '56-tal kapcsolatban az, aki kint maradt.
A vádiratokban, ítéletekben azt tüntetik fel a tömeghangulat kezdeményezőjeként, aki a leghangosabb volt, pedig sok esetben csak ő az, akit legjobban elragadott a tömeghangulat.
Az eredmény: egymás ellen fordított-fordult emberek, mindenki hordoz sebet, rossz lelkiismeretet vagy félelmet – és ugyanaz a nép, amely a forradalom alatt tankok elé ugrott, amely nyitott kosarakban gyűjtötte a pénzt a halottak családtagjainak, a sebesülteknek, amely megakadályozta azt, hogy a betört kirakatokból bármi is eltűnjék, most fél, hallgat, hazudik, vádol, besúg.
1989-ben a szovjet birodalom összeomlása után visszakaptuk függetlenségünket és elkezdhettünk egy demokratikus rendszert felépíteni.
Amiért '56-ban hőseink küzdöttek, mi megkaptuk ajándékba a sorstól.
A feladat nem volt könnyű, hiszen egy csődbe ment gazdasági rendszer romjain kellett egy új politikai és gazdasági rendszert felépíteni.
Ez a folyamat zajlik most is.
A demokrácia egy lehetőség, egy keret, amellyel lehet élni és visszaélni.
Nekünk ma az a feladatunk, azzal tartozunk '56 emlékének, hogy megvédjük a demokrácia alapelveit.
Ha azt látjuk, hogy egy agresszív kisebbség rá akarja erőltetni az akaratát a többségre,
meg akarja mondani, hogyan éljünk, mit gondoljunk, miben higgyünk,
ha azt tapasztaljuk, hogy a vezetői kinevezéseknél nem a tudás, a szakmai hozzáértés a döntő, hanem újra a párthoz való tartozás, a szervilizmus,
ha a politikai ellenfeleket újból ellenségként kezelik,
ha azt halljuk, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van,
ha a pályázatokon, közbeszerzéseken nem a legjobbak, hanem a hatalmon lévő párthoz hű emberek nyernek,
ha azt tapasztaljuk, hogy a közpénzből finanszírozott sajtó a hatalmon lévő párt propagandáját szolgálja,
akkor gondoljunk arra mit szólna ehhez Angyal István, Mansfeld Péter és a pesti srácok – az ötvenhatosok.
Nem hiszem, hogy örülnének annak, hogy 64 évvel 1956 után találkoznak olyan jelenségekkel, mint amilyenek ellen akkor küzdöttek.
Ma könnyebb helyzetben vagyunk, mint az 56-osok, nem kell tartanunk attól, hogy jön a fekete autó, nincs csengőfrász, nem kell félnünk, hogy veszélyben az életünk, ha a véleményünket elmondjuk.
Ezért még inkább kötelező felemelni a hangunkat, ha azt látjuk, hogy visszaélnek a demokráciával, kiüresítik a fontos demokratikus intézményeket, korlátozzák, ellehetetlenítik működésüket, és a hatalmon lévő párt saját embereit ülteti minden fontos vezető pozícióba.
Bibó István azt mondta, 1956 az emberi méltóság forradalma volt. Ne hagyjuk ezt beszennyezni, védjük meg a demokráciánkat! Ezzel tartozunk 56 emlékének!
(Fotó: Végh Zoltán)
